Felejthetetlen karácsony

Feri ismét kocsit bérelt, de az ünnepre való tekintettel már kifogytak a terepjárókból, és csak egy szakadt Toyota Yaris jutott neki, aminek még az ajtaja sem zárodott/nyitódott rendesen, hiába hagyták jóvá a foglalását előző nap az interneten... A nagy kérdés: hová mennjünk, mit csináljunk december 25-én? A választás egy Catagohoz közeli ládára esett, amit még 2005-ben rejtettek el, melyet azóta sem talált meg senki, de még csak nem is keresték. Illetve kinéztünk 3 másikat is a közelében.

Az útat egészen jó állapotban találtuk, csak az utolsó 12 km volt földút. „Ha már itt vagyunk, akkor mennjünk tovább” csatakiáltással vágtunk neki. Hepe-hupás, köves földúton már-már leért a kocsi alja, de a körülményekhez képest derekasan helyt állt. Amikor az utolsó pár kilóméter már tényleg nagyon meredek volt, és a kocsi hát ki-kifarolt a kanyarokban, akkor hangosan kimondtam, ami már mindkettőnk fejében titkon megfogalmazódott: Hogyan fogunk visszajutni?

Feri eltünődött ezen a magas röptű kérdésen, és úgy döntöttünk, hogy a következő lehetőségnél félre állunk, és gyalog folytatjuk az utunkat. Igen ám, de amikor a rövid tanakodás után újra beindítottuk a kocsit, meglepetten tapasztaltuk, hogy a féknek padlógáz funkciója is van, és az eső is szemerkél... Hát, akkor nincs más választásunk, forduljunk vissza... Feri jókedvűen mondta, hogy jó hír, hogy csak felfelé kell mennünk, ergó nem kell fékeznünk. Kb. 100 métert tettünk meg, amikor az első akadályba botlttunk: a kis Toyota Yaris nem bírt a meredek emelkedővel, és visszacsúszott. Lábunkat a padlóig feszítettük, mint Frédi és Béni a kőkorszaki autóban, és a kocsi nagy nehezen megállt a kézifék segítségével. Feri visszanavigálta egy biztonságosnak tűnő helyre, a híd közelében, lemérte a koordinátákat és neki vágtunk a 12 km-es szakasznak gyalog.

Ezen az Isten háta mögötti helyen még térerő sem volt. Azon gondolkoztam, hogy ha még sikerül is rávennem valakit, hogy jöjjön értünk karácsonykor, akkor sem tudjuk elmagyarázni, hogy hol vagyunk, hiszen mi is a GPS-t követtük, és bizony legalább 30 kilóméterre voltunk a legközelebbi várostól, aminek tudtuk a nevét... Feri azzal bíztatott, hogy ne aggódjak, a szervezetem majd hozzá szokik, az intenzív megterheléshez, és nem lesz olyan vészes a túra. Ez azon szituációk közé tartozik, amikor vagy sírsz vagy nevetsz. Mi az utóbbit választottuk.

Találkoztunk három indián gyerekkel (mint később megtudtuk ők Panama határáról valósak, és kávészezonban a családjuk itt szüreteli a kávét). Úgy néztek ránk, mint az UFO-ra, fehér ember erre olyan ritka, mint a jeges maci. Kb. Háromnegyed órája gyalogolhatunk már, szakadt rólunk a víz, és kezdett besötétedni, amikor az út szélén megpillantottunk egy házat, JEEP-pel a garázsban. Viccesen megjegyeztem, hogy mennjünk be, de magam sem gondoltam komolyan, hogy december 25-én zavarjuk meg a világ eldugodtabb helyén élő család karácsonyát. Feri viszont komolyan vette, és mire észbe kaptam már az ajtójukon dörömbölt, és angolul magyarázott nekik, mire ők kijöttek fülig érő szájjal, egy kettőre összegyűlt a család apraja nagyja, és ők spanyolul válaszoltak neki vissza.

Észbe kaptam, én is odamentem, és elmagyaráztam, hogy mi történt, és megkértem őket, hogy vigyenek be minket a legközelebbi faluba. Hosszas tanácskozés után felhívták a kocsi tulajdonosát, akinek újabb félóra eltelte után sikerült kiásni a kocsit a garázsból, és csodák csodájéra be is indította. Visszakönyörögtük magunkat a mi kocsinkhoz, még jobban félre álltunk vele, majd a falu felé vettük az irányt.Az egyik női tag meggondolta magát, tudta hogy az év eseményét nem hagyhatja ki, ő is beszállt, amikor elhaladtunk a ház előtt. Kiderült, hogy itt akár oroszlánnal is talalkozhattunk volna, ami ha annyira megéhezik, akkor akár közel is merészkedik a lakott területekhez. 45 perc alatt tettük meg ezt a 12 km-es szakaszt úgy, hogy sok helyen még egyes sebességben is lefulladt a terepjáró.

Ferivel szörnyülködve néztünk egymásra, és nem értettük miért nem tűnt fel egyikünknek sem, hogy ez nem személyautónak való út. Felirattuk a kocsi megtalálási helyét megmentőinkkel, megköszöntük a segítségüket, és taxit fogtunk.

Mire a Feri a taxihoz ért lóhalálában, már beszállt egy idősebb úr, akit a sofőr szó szerint páros lábbal rugott ki, amikor megtudta, hogy mi Cartagoig mennénk. Onnan a következő taxi hazáig vitt. A 72 km-es út megtétele 100 dolcsinkba került összesen.

Egy biztos a 2009-es karácsony örökre bevésődött mindkettőnk emlékezetébe. Térdre borulva adtam hálát az égieknek, hogy már este 8-ra otthon voltunk épségben.