A sokat emlegetett Arenál.
Akkor ígértemhez híven folytatom a megkezdett beszámolót a hétvégéről. Szombaton viszonylag korán felkeltünk, 8 felé már megreggeliztünk. Azt leszámítva, hogy éjszaka megfagytunk - mert a légkondit 20 fokra állítottuk be, és mindketten hulla fáradtak voltunk ahhoz, hogy kikapcsoljuk - csodaszép reggelre ébredtünk. Meglepően fülledt meleg volt, ami az Arenál klímájára egyaltalán nem jellemző. Én is inkább a hűvös, párás ködös hegyi levegőre készültem, de azért volt nálam rövid nadrág és fürdőruha is természetesen.
Úgy gondoltuk, hogy a jó időt kihasználva először az Arenált nézzük meg. Feri 10 dolláros belépőt fizetett a Nemzeti Parkba, míg én 1000 colonest, ami kevesebb mint 2 dolcsi (sátáni kacaj:). Nem néztük meg a térképet időben, így jó pár kilómétert tettünk meg feleslegesen a második parkolóig. Ami nem lett volna baj, hogyha a Feri nem húzza meg a lábát a végén. Aggodalomra semmi ok, hősiesen bírta a túra minden egyes állomását, csak kicsit dagadt be a bokája, de nem sántikált. A parkolóban felhívták minden kedves látogató figyelmét, hogy háttal álljanak be, hogy indulásra kész állapotban legyen a kocsi, hogyha esetleg az aktív vulkán kitörne.
Az első pár km nagy csalódás volt, még csak susnyákosnak sem lehetne nevezni azt a tájat, ami körülvett minket. Leginkább úgy tudnám körbeírni, hogy a kiszáradt 3 méteres gaz fölött nádszerű növények kukucskáltak ki az út két szélén. Pozitív volt az, hogy a felhők között ki-kibújt az Arenál, így volt olyan, hogy kifogtuk azt az 1-2 percet, amikor a vulkán látható volt, és sikerült is lefényképezni. Hihetetlen gyorsan mentek a felhők, és többször ért minket nyálas eső is, ami inkább párapermet volt, mint esőcsepp, viszont nem tartott 2-3 percnél tovább.
Nagy meglepetésünkre egy sziklás részhez vezetett utunk, az Arenál közvetlen közelében. Sikerült átverekednünk magunkat a hatalmas köveken egy-két fénykép erejéig. Már majdnem végeztünk a fényképezéssel, amikor egy repülőgép szerű hangra lettünk figyelmesek. Amikor több pillanat után sem láttunk repülőt, de a hang egyre erőteljesebb volt, és mintha a vulkánból valami heves gőzfelhő tört volna fel a pára között, akkor jöttünk csak rá hogy naivításunk határtalan, ez bizony nem más, mint az Arenál morajlása. Később beszélgettük egy amerikai lánnyal, aki mondta, hogy mennyire beparázott, amikor ez történt. Mi egyaltalán nem ijedtünk meg, mert egyrészt későn eszméltünk fel, hogy mi is történik valójában, másrészt pedig ha tudtuk volna, hogy mi zajlik körülöttünk, akkor sem tudtunk volna mit tenni a vulkán lábánal a nagy kövek között, de még a hotelben sem lett volna sokkal biztonságosabb. Egy életünk, egy halálunk, de még nem jött el a mi időnk.
Úgy gondoltuk, hogy a jó időt kihasználva először az Arenált nézzük meg. Feri 10 dolláros belépőt fizetett a Nemzeti Parkba, míg én 1000 colonest, ami kevesebb mint 2 dolcsi (sátáni kacaj:). Nem néztük meg a térképet időben, így jó pár kilómétert tettünk meg feleslegesen a második parkolóig. Ami nem lett volna baj, hogyha a Feri nem húzza meg a lábát a végén. Aggodalomra semmi ok, hősiesen bírta a túra minden egyes állomását, csak kicsit dagadt be a bokája, de nem sántikált. A parkolóban felhívták minden kedves látogató figyelmét, hogy háttal álljanak be, hogy indulásra kész állapotban legyen a kocsi, hogyha esetleg az aktív vulkán kitörne.
Az első pár km nagy csalódás volt, még csak susnyákosnak sem lehetne nevezni azt a tájat, ami körülvett minket. Leginkább úgy tudnám körbeírni, hogy a kiszáradt 3 méteres gaz fölött nádszerű növények kukucskáltak ki az út két szélén. Pozitív volt az, hogy a felhők között ki-kibújt az Arenál, így volt olyan, hogy kifogtuk azt az 1-2 percet, amikor a vulkán látható volt, és sikerült is lefényképezni. Hihetetlen gyorsan mentek a felhők, és többször ért minket nyálas eső is, ami inkább párapermet volt, mint esőcsepp, viszont nem tartott 2-3 percnél tovább.
Nagy meglepetésünkre egy sziklás részhez vezetett utunk, az Arenál közvetlen közelében. Sikerült átverekednünk magunkat a hatalmas köveken egy-két fénykép erejéig. Már majdnem végeztünk a fényképezéssel, amikor egy repülőgép szerű hangra lettünk figyelmesek. Amikor több pillanat után sem láttunk repülőt, de a hang egyre erőteljesebb volt, és mintha a vulkánból valami heves gőzfelhő tört volna fel a pára között, akkor jöttünk csak rá hogy naivításunk határtalan, ez bizony nem más, mint az Arenál morajlása. Később beszélgettük egy amerikai lánnyal, aki mondta, hogy mennyire beparázott, amikor ez történt. Mi egyaltalán nem ijedtünk meg, mert egyrészt későn eszméltünk fel, hogy mi is történik valójában, másrészt pedig ha tudtuk volna, hogy mi zajlik körülöttünk, akkor sem tudtunk volna mit tenni a vulkán lábánal a nagy kövek között, de még a hotelben sem lett volna sokkal biztonságosabb. Egy életünk, egy halálunk, de még nem jött el a mi időnk.
Ahogy folytattuk utunkat a köves rész után, megint csalódtunk, de most igen kellemesen: ripsz-ropsz a dzsungelben találtuk magunkat. Igazi vadregényes táj fogadott minket: lógó indák, mohás törzsű égig érő fák, de akadtak annyira vastag törzsű hatalmas fák is, hogy egy-egy kéregbevágásba bújva akár 5-6an is elrejtőzhettünk volna. Téves az a hit, ami szerint a dzsungelnek igen szegényes az aljnövényzete. Ha itt tudtok nekem olyan Rambót mutatni, aki végig fut akár bozótvágó késsel egy 100 méteres szakaszon 10 percen belül, akkor le a kalapot előtte.
Végül pedig egy könnyen felejthető kilátóhoz is elsétáltunk, ami a parklótól kb 800 méterre volt. Itt inkább csak megpihentünk, mert nem igazán volt látnivaló. Utunk innen egy 40-50 méteres vízeséshez vezetett, de erről majd bővebben a következő postban. Átadom a terepet a Ferinek, aki szorgalmasan gépel mellettem már 2 órája. A Poás felé vezető utón megírta az első bejegyzését!
A hotelhez is felraktam a képeket, nézzétek meg az előző bejegyzést, ott van a link.
Zárásul pedig a hétvége egyik legjobb fotója! Igazi Rambos kép Lostos feelinggel :)
Bónusz kép: így futok a vizen
No comments:
Post a Comment