/Paulo Coelho/
Hihetetlen módon ma rekord sebesség alatt értem a munkából a fitness terembe, és még parkolóhelyet is gyorsan találtam. Nagyon megörültem a szerencsémnek, és úgy döntöttem, hogy ha hamar végzek a rutin feladatokkal, akkor nem várom meg a 7 órás GAP órát, hanem hazamegyek korábban (már akkor éreztem, hogy nem kéne sokáig maradni, pedig nem vagyok lusta, tényleg szívesen mentem edzeni).
Becsekkoltam, váltottam pár kedves szót a recepciós fiúval, majd mentem is átöltözni. Felvettem az edzőruhámat, amikor is rádöbbentem, hogy nincs nálam az edzőcipőm, pedig tegnap este még egészen biztosan abban vettem részt a biciklizős órán. Nem hittem a szememnek, mert csak is két lehetőséget tartottam valószínűnek:
1. Teganap este megfeledkeztem róla, és elhagytam valahol.
2. Otthon felejtettem.
Őszintén szólva mindkettőt elképzelhetetlennek tartattam, mert szinte soha semmit nem hagyok el, még a kocsit is 3szor megnézem, hogy biztos bezártam-e, ugyanígy mindig megnézem kifelé menet, hogy biztosan nem maradt-e semmi az öltözőszekrényben. Illetve mindig más edzőruhát készítek be esténként, de a cipő mindig ugyanaz. Nem volt mit tennem, visszaöltöztem, és körbe kérdezősködtem, hogy nem találta-e meg valaki a márkás cipőmet, de még a talált tárgyak osztályán sem jártam sikerrel.
Tudtam, hogy sosem bocsátom meg magamnak, hogy ha esetleg tényleg elvesztettem volna azt a drága pár torna cipőmet, de az is világossá vált, hogy ha valóban otthon felejtettem, akkor a kezdeti megérzésem beigazolódott, mi szerint nekem nem szabadna itt lennem, és minnél hamarabb haza kell jutnom anélkül, hogy tudnám a pontos okát.
Nem volt más választásom, feladtam a keresést, és szomorúan elindultam haza. Az edzőcipőm a konyhaasztalon várt mosolyogva. Soha nem szoktam cipőt az asztalra rakni, főleg nem a konyhába, azt sem értem, hogy reggel ezt hogy nem vettem észre készülődés közben. De egy dologban biztos vagyok, hogy valamitől megmenekültem ma. Nem tudom, hogy a parkolóban történt-e volna valami a kocsimmal, vagy az úton hazafelé, vagy a konditeremben törtem volna ki a bokámat... Tényleg nem tudom, de én ezt jelnek vettem, hogy ma már nem mehetek vissza, és nem szabad kísértenem a sorsomat.
Becsekkoltam, váltottam pár kedves szót a recepciós fiúval, majd mentem is átöltözni. Felvettem az edzőruhámat, amikor is rádöbbentem, hogy nincs nálam az edzőcipőm, pedig tegnap este még egészen biztosan abban vettem részt a biciklizős órán. Nem hittem a szememnek, mert csak is két lehetőséget tartottam valószínűnek:
1. Teganap este megfeledkeztem róla, és elhagytam valahol.
2. Otthon felejtettem.
Őszintén szólva mindkettőt elképzelhetetlennek tartattam, mert szinte soha semmit nem hagyok el, még a kocsit is 3szor megnézem, hogy biztos bezártam-e, ugyanígy mindig megnézem kifelé menet, hogy biztosan nem maradt-e semmi az öltözőszekrényben. Illetve mindig más edzőruhát készítek be esténként, de a cipő mindig ugyanaz. Nem volt mit tennem, visszaöltöztem, és körbe kérdezősködtem, hogy nem találta-e meg valaki a márkás cipőmet, de még a talált tárgyak osztályán sem jártam sikerrel.
Tudtam, hogy sosem bocsátom meg magamnak, hogy ha esetleg tényleg elvesztettem volna azt a drága pár torna cipőmet, de az is világossá vált, hogy ha valóban otthon felejtettem, akkor a kezdeti megérzésem beigazolódott, mi szerint nekem nem szabadna itt lennem, és minnél hamarabb haza kell jutnom anélkül, hogy tudnám a pontos okát.
Nem volt más választásom, feladtam a keresést, és szomorúan elindultam haza. Az edzőcipőm a konyhaasztalon várt mosolyogva. Soha nem szoktam cipőt az asztalra rakni, főleg nem a konyhába, azt sem értem, hogy reggel ezt hogy nem vettem észre készülődés közben. De egy dologban biztos vagyok, hogy valamitől megmenekültem ma. Nem tudom, hogy a parkolóban történt-e volna valami a kocsimmal, vagy az úton hazafelé, vagy a konditeremben törtem volna ki a bokámat... Tényleg nem tudom, de én ezt jelnek vettem, hogy ma már nem mehetek vissza, és nem szabad kísértenem a sorsomat.
Úgy gondolom, jelek vesznek minket körül, melyek támpontként szolgálnak az életünk során, csak sokszor nem figyelünk rájuk eléggé, és a rögösebb utat választjuk.
örülök, hogy a lehető legszerencsésebben alakult a napod!!!!!!!!!!:))))))))
ReplyDelete