A vasárnap is igen jól sikerült! Sajnos a számomra elérhető és kereshető ládák száma igen csekély, így hétvégére egy olyan ládát néztem ki, ami egy éve került fel, de még soha senki nem találta meg, de nem is kereste!!! Ez általában nem jelent mást, minthogy a láda egy igen szívatós helyen van, ahol a madár sem jár. Ez persze sem most, sem máskor nem tartott vissza attól, hogy meg ne keressem (lásd karácsony). Egyetlen pozitív az volt benne, hogy San José megye területén belül volt.
Kivételesen volt annyi eszem, hogy nem vágtam neki az ismeretlennek egyedül, Reynáldot kértem fel útitársamként. Biztos voltam benne, hogy egy jó ticohoz híven majd kitalál valamit, és a végén lemondja, de őrangyalom ezt nem engedhette meg, mert amilyen önfejű vagyok, képes lettem volna egyedül is megpróbálni, és akkor bizony pórul jártam volna...
Lényeg, hogy Reynáldo elfogadta a kihívást, azzal a feltétellel, hogy Aserríből indulunk gyalog. Mondtam neki, hogy én teljesen rábízom magam, és úgy és akkor megyünk, amikor ő mondja. Ezen felül még azt is vállalta, hogy beszerez egy hatalmas bozótvágó kést a biztonság kedvéért (ezt vettem a második jelnek, hogy egyedül itt esélyem sem lett volna érvényesülni).
Kicsit szíven ütött, hogy reggel fél 7-kor találkoztunk, de azért túl éltem valahogy, hogy a hét egyetlen napján sem lustálkodhattam. Valamit valamiért... A megbeszéltek szerint az ő elrejtett nanója előtt találkoztunk, ami nekem olyan sok fejtörést okozott anno, és ez vezetett ahhoz, hogy végül jó barátok legyünk.
Reynáldo azok közé tartozik, akik mellett igazán jól érzem magam. Nem fogyunk ki a témából, mindig van miről beszélnünk és biztonságban érzem magam mellette. Egyszerűen olyan érzésem van, mintha egész életemben ismertem volna. Egy biztos, hálát adok az égnek, hogy vele mentem erre a túrára. Úgy megszervezte az utat, hogy a felfelé vezető út kezdetétől a ládáig több, mint 10 pontot bejelölt a GPS-én a google earth-ről, és az alapján követtük a nyomot, ami az elágazásoknál igen jól jött.
Aserrí nevű városban hagytuk a kocsit, egy templom mellett találtunk parkolót. Saját magamban ezt elneveztem Parrot town-nak, még életembe nem láttam ennyi zöld papagájt szabadon, a drótkötélen rikácsolni. Sajnos a képeken nem látszik jól, pedig azok voltak!!!
Innen taxival mentünk el az ösvényhez (kb 3 km lehetett az út). Már az első 20 méter után elneveztem mini Chiripponak a kirándulást, és azóta is tartom magam ehhez. Váltakozó szakaszokon mentünk keresztül, de egyik sem volt könnyű, csak másképp szívtunk vele. Nagyon sok helyen szinte függőlegesen kapaszkodtunk felfelé, volt ahol csúszós folyómederben kellett mennünk, néha sárban, néha pedig köves úton, van ahol pedig nekünk kellett az úttörőnek lennünk a bozótvágó késsel. Leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy volt olyan nehéz, mint Chirippo fele, mert 6 km-es szakaszt tettünk meg 1200 méteres szintkülönbséggel, olyan sáros és köves volt, mint Barva, a folyómeder pedig kísértetiesen emlékeztetett La Cruz de Alejuelitara.
Hab a tortán, hogy hiába indultunk ilyen korán így is csepergett az eső az elején! Reynáldonak saját bevallása szerint ez volt a legmegerőltetőbb túrája, ami azért nagy szó, mert ő geocachingen kívül is sokat túrázik, biciklizik...
Valami idióta kerítést emelet az út közepére, így a szögesdrót alatt csúszva-mászva kellett átmennünk. Közben málnát és szedret lakmároztunk, hogy azzal is lefoglaljuk magunkat. Két szabadon bóklászó tehénkével is találkoztunk. Felfelé még sikerült egy szélesebb szakasznál elmenni melettük, de lefelé szegénykék úgy megijedtek tőlünk, hogy egészen egy tisztásig rohantak előlünk. Az első harmada volt talán a legnehezebb, na jó a második harmada is brutál volt, meg az utolsó 600 méter is, nem beszélve az utolsó 25 méterről, ami maga az örökkévalóság volt.
Mikor oda értünk még egyszer elolvastuk a leírást, majd Reynáldo felajánlotta, hogy áttúrja a fa gyökerét, nem tiltakoztam a korhadó ágak láttán... Semmi. Reynáldo addig csodálta a miniatűr, kinyomtatott fekete-fehér képet, amíg be nem azonosította azt a fát, amit azon látott. Itt is neki állt túrni, amit én mögüle figyeltem, mint a sas.
Azt mindenképp elvetettük, hogy a ládát ellopták, mert rajtunk kívül még nem akadt más olyan elvetemült, akik ide felmászott volna. Két túrázóval találkoztunk csak, de ők a Cruz de Alejuelitától másztak át ide a völgyön keresztül mindenféle GPS nélkül. Maradjunk annyiban, hogy az már az elmebetegség határát súrolja... Arra gyanakodtunk, hogy lehet, hogy a természet ásta el örökre az érintetlen ládát! Már éppen azon tanakodtunk, hogyha esetleg mégsem találnánk meg, akkor is pótoljuk, hiába nem keresi majd senki, csak azért, hogy elmondhassuk, hogy nem hiába tettük meg ezt az igen nehéz túrát. Egyszer csak oldalra néztem és a műanyag doboz egy kis része csillant meg a szemem előtt! MEGTALÁLTUK!
Ládának ennyire még sosem örültem, mert ennyit még egyikért sem kellett megdolgoznom.
Egy utazóbogarat sem mertünk ott hagyni, ezért inkább elcseréltük egymás között, hogy úgy tűnjön, hogy utaztak.
A lefelé úttól nagyon paráztunk, de végül szép lassan, komótosan leértünk. Egy tisztáson pihentünk meg és ettünk. Itt volt egy tök jó fa, de ide nem rejtettünk, mert valami igen gyanús zsákot hagyott ott valaki más, és azért talán még sem kéne hullát kerestetnünk a turistákkal... Végül találtunk egy jó helyet, ahol odú ugyan nem akadt, de ötletesen a kövek alá beástunk egy nanót. Előnye, hogy igen jó volt ott a vétel.
A legmeredekebb és legvizesebb részt sikerült kihagynunk visszafelé. Bemásztunk egy farmra, amin szintén kitaposott út vezetett, csak sokkal járhatóbb volt. Reynáldo még arra is emlékezett, hogy hol tudunk majd újra kimászni onnan! Tényleg lenyűgöző memóriája van.
Nagy büszkeséggel töltött el az, hogy az általam igen nagyra tartott főgóréval született közös rejtésünk! Ketten együtt vagyunk a geocachinges tábor koronázatlan királya és királynője. Szerintem a mi hármunk (Fejvadásszal) kezében van az aktív ládák 75%-a. Most már valóban minden helyi kessisngelőt ismerek az országon belül! Kétlem, hogy lenne még egy ilyen ember a földön!
Bónusz kép: az a hegy a távolban az Irazu!
