Először is ezt a videót CSAK és KIZÁRÓLAG az erős idegzetűek nézzék meg, és ezt nagyon komolyan mondom!!! Én egyszer néztem meg, de igencsak elszörnyülködtem...
Elmondom miért: a közel 8 perces videó egy nicaraguai hagyományt mutat be, ami a mi szemünkkel nézve barbár, hátborzongató és elfogadhatatlannak minősülhet első, második, de talán még sokadszori megnézése, taglalása után is.
Egy isten hátamögötti faluban készült a riport. Tudni kell, hogy itt az emberek nagyon egyszerűen élnek, megvan mindenkinek a saját feladata, és legtöbbször nem történik semmi izgalmas a szürke mindennapjaikban. Éppen ezért egyetlen szórakozásuk, hogyha valami ünnepség van a faulban. Van egy hagyományuk, amit évente egyszer kerül megrendezésre, amikor is a lakosok először erőnek erejével a lovukat itatják le, majd maguk rúgnak be. A lovakat kevésbé viseli meg az alkohol hatása, bár az egyik képsoron jól látható, amint az egyik ló megbotlik, és végig csúszik az úton... A lovasok ezzel szemben iszonyú részegek, és ennek következtében zagyvaságokat beszélnek és elvesztik önértékelésüket, döntésképességüket. Azt vallják, hogy a hagyomány az szent és sérthetetlen, nem kérdőjelezik meg helyességét, és még a mai világban is simán helytálló. Szerintük.
A részeg ló és lovas feladata, hogy a lábánál felakasztott ELŐ kacsát fejétől megcsonkítsa. Természetesen ez elsőre senkinek sem sikerül, hanem csak a töbszöri próbálkozás után marad valaki kezében a már megkopasztott kacsafej. Jutalomként a nyertes családja fogyasztja el a kacsát a következő napon.
Természetesen a hagyomány csak akkor hagyomány, hogyha megőrzik azt, így ugyanezt a versenyt a fiatalabb korosztály számára is kitűzik. A kicsiket ugyan nem itatják le, de ők is az ittas lovat ülik meg, ami már önmagaban is veszélyes vállalkozás. Szegény gyerekekben még nem alakult ki a jó és a rossz közötti különbségtétel képessége, az az egy motiváció kergeti őket ebbe az őrületbe, hogy szüleik büszkék legyenek rájuk; amit természetesen saját fiaiktól is megkövetelnek majd.
Így száll ez a hagyomány apáról fiúra.
Ezek voltak a tények feketén fehéren. Akkor most vizsgáljuk meg azt, hogy honnan alkakult ez ki a kezdet kedetén. A Costa Rica-iak, akik hozzánk hasonlóan elítélik ezt a barbár cselekedet visszavezették a gondolatmenetet a spanyolok hódításának az idejére. Az ellenálló indiánokat csak és kizárólag erőszak árán tudták megtörni, mert önszántukból nem akartak sem barátkozni sem behódolni a hódító népnek. Idővel rájöttek arra, hogy az alkohol hatása alatt nem csak befolyásolni tudják őket, hanem akár szórakozhatnak velük és rajtuk. Éppen ezért az ittas indiánoknak - miközben már maguk is azok voltak- kitaláltak minden féle játékot, köztük a kacsafejes tornagyakorlatot is. Szerencsétlenek pedig elhitték, hogy ez milyen jó móka, és generációról generációra szállt ez a szórakozás, mely később hozzánk már csak hagyományként jutott el.
Okolhatjuk-e őket ezek után, hogy őrzik a hagyományokat? Megtudnánk-e velük értetni, hogy a huszonegyedik században nincs helye ilyen barbár szokásnak?
Szomorú, de ha azt vesszük pont azért vetjük meg őket, amit "mi" hoztunk rájuk egykor régen, csak azt "mi" már elfelejtettük, de az ő emlékzetükben még nagyon is elevenen él...
A ticók amúgy megvetik őket ezért, és rosszul esik nekik, hogy egy-egy ilyen hagyomány miatt az egész latin közösséget barbároknak nyílvánítják a nyugat emberei. Pontosan ezért hálát adnak a sorsnak, hogy Costa Rica olyan messze esett, annyi hegy és esőerdő védte őket a spanyol központtól, a mai Guatemala területétől.
