Járt utat a járatlanért

Harmadszorra jártam a három keresztnél, pontosan tisztában voltam vele, hogy milyen az út lefelé. Nem egy leányálom tudva, hogy a kiszáradt folyó meder bármelyik pillanatban bokáig érő patakká változhat. Teli van kövekkel, csúszik stb. Végig néztem a hegyoldalon, sokkal hívalkadóbb volt. Közösen úgy döntöttünk, hogy arra megyünk vissza. Ezt az elhatározást kb a harmadik lépésnél meg is bántam, mert a 90 fokos emelkedőn minden egyes lépésnél megremegett a lábam. Azzal vígasztaltam magam, hogy a másik úton sem lett volna sokkal könnyebb, különben is Chirippora edzem. Egyensúlyérzékemet is erősen próbára tettem, miközben behajlított lábújakkal próbáltam meg állva maradni. Hála imákat zengtem a túrabakancsomért. Sokszor könnyebb volt a fűbe kapaszkodni. Elképzelni nem tudom, hogy itt hogy jött fel a csoport. Szerintem még a fogazatukat is kapaszkodásra használták.

Szemléltetésként itt a videó, hogy mit láttunk a lefelé út negyedének megtétele után. A kép csalóka! Figyeljétek meg a fákméretét a 23dik másodpercnél, és kb a 20-23 mp az a rész ahonnan mi leereszkedtünk.

Egyik nálunk lévő GPS sem tudja illusztrálni a megtett szintkülönbséget, ezért azt a fantáziátokra bízom! Maradjunk annyiban, hogy azért kétszer megálltunk pihenni, hiába tűnt rövidebbnek, szemmel beláthatónak az út, meg aztán a pitbullokat sem akartuk beérni. Találtunk egy hatalmas odúval rendelkező fát, ahova ládát rejtettünk. A megtalálási arány leaglább olyan nagy lesz mint a Cero Pico Alto-nál... Maximum Reynaldo fog elmerészkedni...

Azt hittem, hogy a folyó mellett való haladás ezek után gyerekjáték lesz, de TÉVEDTEM. Bár ezzel egy időben az a rejtély is foglalkoztatott, hogy vajon az autó mennyire lesz messze a folyó és az út kereszteződésétől, amire különféle válaszokat kaptunk, de arra gondoltam, hogy ez a legkisebb baj, mert onnan már taxit is lehet hívni akár.

A gond ott kezdődött, hogy azt az aprócska részletet kihagyták, hogy a kanyargó folyót hol a bal, hol pedig a jobb oldalon kell követni, ergó többször át kell kelni rajta... Nem volt sok választásom, mert olyan Isten a földön nincs, hogy én azon a hegyoldalon visszamásszak, de még így is többször kellett a Flaviónak aggitálnia, hogy a kövek közötti távolság nem olyan vészes, és simán át merném ugrani, ha nem egy folyóban lógna a lábuk - és mondjuk nem csúsznának tettem hozzá magamban. Aminek az lett az eredménye, hogy ő egyensúlyozott a köveken hátizsákkal, karját kitárva, amibe én kapaszkodhattam, majd oldalazva/hátra felé menve ment tovább csak, hogy én átkeljek. Igazán nem nyafogtam sokat, nem? Ismét szemléltetésként:

Halál félelmem akkor alakult csak ki igazán, amikor egy tehéncsordába botlttunk, és két bika éppen összeverekedett... Már éppen azt néztem, hogy melyik fára mászok fel, amikor segítségünkre érkezett a pitbullos csapat (jobban mondva akkor értek minket be a folyó másik oldalalán, csak így jobban hangzott). Életemben ennyire még nem örültem pitbullnak, mint amikor láttam, hogy a tehenek megindulnak az ellenkező irányba!

Egy idő után azt vettük észre, hogy kövekre festett nyilak vezetik utunkat, míg nem egyszer csak a folyó és a nyilak iránya nem egyezett meg többé. Azt már nem derítettük ki, hogy ez miféle jelzésül szolgált, követtük az eredeti tervet, mert a folyó egyszer tengerbe torkollik (legrosszabb esetben persze). Találtunk egy másik rejtési helyet, ahol ismét első megtaláló lettem ügyesen:

Az utolsó 500 méteren visszafordultunk, hogy mégis megnézzük hova vezetnek a nyilak, mert nem voltunk hajlandóak átkelni a folyón, amikor egyszer csak a semmiből bele botlottunk egy fiatal párba (véletlen?), a nő karján egy másféléves alvó kislánnyal túráztak!!! Teljesen magabiztosan mondták, mint aki naponta hatszor teszi meg ezt a sétát, hogy ők tudják az utat. Követtük őket. Mégis csak át kellett mennünk a folyón, a bakancsom itt már feladta a szolgálatot, belement a víz. Vajon miért? Itt a válasz:

Innen már tényleg nem voltunk olyan messze. Kijutottunk a dzsumbujból. Az eső is cseperkélt, de a kocsi már csak 200 méterre volt az úton, természetesen hegynek fölfelé. A kocsiban ülve Flavionak arra a kérdésére, hogy miért csak a szendvicseket ettem meg, amikor volt nálunk még más is, azt válaszoltam: tartalékoltam, mert sokáig azt hittem, hogy az erdőben töltjük az éjszakát... Mindent összevetve természetesen megérte a kirándulás, és a járatlan út is sok kihívást és meglepetést kínált. A két napig tartó izomlázam azt jelezte, hogy megdolgoztam a 7 órás túra alatt.

A többi képhez KLIKK IDE.