Ez is Costa Rica...

Avagy egy nehezen megírt bejegyzés az Élet Costa Ricán kevésbe napos oldaláról...

Ezt a bejegyzést pár nappal ezelőtt még nem teljesen így képzeltem el. Akkor sem lett volna sokkal könnyebb megfogalmazni, de így aztán még nehezebb.

Előzmény: csütörtökön a taxis Zoli azzal kezdte a csevegést cseten, hogy: valaki más is szép ajándékot kapott. Ekkor még nem gondoltam semmi rosszra, de aztán kifejtette, hogy este 10-kor a Coca-Colanál (egy buszállomás San José belvárosában) a piros lámpánál lehajtott ablakánál revolverrel a kezében felszólította egy ficak, hogy szálljon ki a kocsiból. Helyet cseréltek és már vitte is a pick up-ot, a telefonját meg mi egymást, ami benne volt. Hála istennek baja nem történt, de a kocsin még nem volt biztosítás, mert alig 1 hónapja van a tulajdonában, és amíg nem az ő nevén van, addig nem lehet ilyet kötni. A rendőrség csak pár nap után kezdte meg a nyomozást, valószínű, hogy már darabokban árulják az alkatrészeket.

Eredetileg azt akartam mondani, hogy rossz helyen, rossz időben bármi megtörténhet, de amikor a valóság arcot ölt, és egy közeli baráttal történik mindez, akkor azért nem olyan könnyű fél várrol venni egy ilyen esetet.

Személy szerint mindezt átélni meg aztán tényleg nem egy leányálom...

Szombat reggel egy folyó menti vízesést néztünk ki, egy már ismert terepen. Minden 5-10 percben jár arra egy csoport könnyű terepen, csak a folyón kell átkelni. Péntek estém azzal telt, hogy egy egy méteres vízcsövet 4 darabba vágattam, két oldalát lezártam, de nyitható maradt. Terepszínű ragasztószalaggal körbetekertem, és megtöltöttem ajandékkal. Büszke voltam magamra, hogy Costa Rica egyik legnagyobb ládáját tartottam a kezemben, ami a természet lágy ölére lett volna bízva.

Szombat reggel 9-kor vágtunk neki az erdei túrának a már jól ismert úton. Minden 5-10 percben találkoztunk valakivel. Néha csak egy-két emberrel, néha csoportokkal. Az idő szépnek ígérkezett, ki kell használni az ilyen ritka alkalmat. Nem telt el 10 perc és találtunk egy fát egy nagyon jó kis odúval. Igaz ide nem tudtuk elrejteni a frissen barkácsolt tégelyt, de azért egy filmdobozkának jó otthont adott. A megvilágítás is megfelelő volt, így mesébe illő képeket készítettem. Ezek után milyen lehet a vízesés?!

Nem sokkal később a sokadik patak átkelés után három srác és egy lány jött velünk szemben. Úgy keltek át a folyón, mintha minden nap ezt csinálnák, a szemük nem rebbent, dolguk sietős volt. Nekem azért még mindig nem ment ilyen légiesen, ezért a Flavio segített. Szerencse vagy éppen balszerencse ezt nehéz eldönteni, de ő már átkelt, a hátizsákot ott hagyta, és visszajött értem. Ekkor láttam meg, hogy a három srác visszafordult. Első gondolatom az volt, hogy a hátizsák! A második az, nem kéne ennyire rinyálnom és mindenkiben a bűnözőt látni.

Innentől kezdve csak részletekben emlékszem a történtekre. A következő kocka az, amikor a három srác közül a magasabbik benyúl a pólójába is kiránt egy fegyvert. Flavió állt közelebb hozzájuk, feltette a kezét, én kb 5 lépéssel hátrább a folyó szélén. Első gondolatom az volt, hogy: szóval ez ennyire egyszerűen zajlik.... A második az, hogy a Flavio rettenetes közel áll hozzájuk és minden erőmmel azon koncentráltam, hogy megőrizzem a nyugalmamat. Olvastam valahol még régebben, hogy ez mennyire fontos ilyen esetekben, mert a támadók legalább annyira meg vannak ijedve, mint mi. Egy rossz mozdulat és véletlenül is elsülhet a puska. Harmadik gondolatom az volt, hogy ez olyan mintha egy rossz filmben hirtelen én lennél a főszereplő csak éppen a forgatókönyvet felejtették el megírni. Csak egy dolog járt a fejemben: tekerjünk előre pár percet de nagyon gyorsan. Legyen ennek minnél hamarabb vége.

Mindeközben azt az utasítást kaptuk, hogy adjunk oda minden értékünkt, mire a Flavio kivette a nála lévő Blackberryt (GPS és telefon egyben), az egyik már vitte is a hátitáskát benne a vizet, a szendvicseket, a két hatalmas ládát, a Flavio helyi telefonját, az én GPS-em, a többi GC-es cuccot, a Flavió pénztárcáját, jogsiját, régi útlevelét, hitelkártyáit, kézpénzt. A másik odalépett hozzám és kivette az övtáskámból a fényképezőgépet. A lila pecsétemet vissza rakta, majd meggondolta magát, tetszett neki, vitte azt is. Majdnem elszóltam magam, hogy öcsém annak sok hasznát nem veszed, de nekem sokat jelent. De aztán meggondoltam magam. Náluk volt minden, amit akartak, inkább hagyjuk elmenni őket, nem szabad feltűnést kelteni, mert a másik alak még mindig a Flavió arcába hadonászott a fegyverrel.

És ezzel vége is volt a rémálomnak, leléptek. Az ijedtségen kívül más bajunk nem történt. Amint gondolkodni tudtam eszembe jutott, hogy a kocsi kulcs is a hátizsákban volt, Törpilla pedig nem meszze egy étterem előtt parkolt. Hát ez nem túl jó jel... Reménykedtem, hogy a huszan éves suhancok azért az autórablásig nem merészkednek el, az sokkal neccesebb, mint egy telefont eladni.

Vártunk egy kicsit, majd vissza ballagtunk. Találkoztunk egy gyerekekből álló csoporottal, kérdeztük, hogy találkoztak-e a négy emberrel. Mondák, hogy igen. Szerencsére őket megkímélték. Az utánuk jövő fiatal pár nem volt ilyen szerencsés helyzetben, őket is kirabolták - ezt később a rendőröktől tudtuk meg, hogy tőlük is bejelntés érkezett.

Törpilla érintetlenül várt a helyén. A telefonom nem volt nálam - kirándulásaink során először, így az megmaradt, de nem tudtunk telefonálni, csak a telefonfülkéből. Felhívtam az Ilsét, aki elment hozzám a pótkulcsért, és értünk is jött, amíg mi feljelentést tettünk. Persze a tetteseket nem találták meg.

A jó oldalát nézve a dolgoknak megúsztuk, nem esett bántódásunk. A rossz oldalát nézve szomorú vagyok, hogy Garminától ideje korán el kellet válnom, hogy egy éven belül a második fényképezőgépemtől búcsuztam el, a szentimentális értékű elemlámpám és a GC-s pecsétem miatt is, de legfőképpen azért, mert már a természetben sincs biztonságban az ember, pedig ez volt az mi igazán értelmet adott a hétvégeimnek és még az eddigiekhez képest is jobban félek. Hiába az óvatosság, erre nem lehet felkészülni.

Sokat gondolkoztam, hogy vajon érdemes-e megosztani ezt a történetet, vagy jobb lenne, ha csöndben maradnék. A kis olvasótáboromnak biztos feltűnt volna, hogy erősen csökken a blog szinvonala, és már nem ugyanazzal az odaadással írom a cikkeket mint eddig tettem. Természetesen nem fogom hagyni, hogy egy kellemetlen emlék beárnyékolja a többi szépet, de egy kis ideig biztos ez lesz, amíg helyre nem áll a lelki békém.

"Vigyázz magadra, mert belőled csak egy van. Mások sokan vannak, ők könnyebben pótolhatóak."