Egy terepjáró persze sokkal könnyebben venné ezt az akadályt, ugyan személyautóval is megközelíthető, de fent áll a tengelytörés veszélye. Csak óvatosan és körültekintően vágjunk neki ennek az útszakasznak! Sixaola-t nem lehet egy túrista központnak nevezni, talán nem véletlen, hogy rajtunk kívül csak helyiekkel találkoztunk, sehol nem láttunk egy amerikait vagy európait.
A határon simán át lehet sétálni anélkül, hogy észrevennéd, mert a Costa Rica-i őrbodé olyan félre eső helyen van, hogy visszafelé majdnem elfelejtettünk bejelentkezni. Készültünk mindennel, még a Laciék haza szóló repjegyét is kinyomtattuk, csak éppen a kocsinak nem vettünk "jegyet", így azzal nem kellhettünk át a határon. Az őrök még azt a lehetőséget is felajánlották, hogy ha csak a hídon szeretnénk átsétálni, akkor nem kell kijelentkeznünk.
Nem tudom miből gondolta, hogy minket ennek a rettentően jó minőségű hídnak a látványa kielégít. Naná, hogy pecsétet akartunk az útlevelünkbe. Persze minden lehetséges, csak idő, türelem és pénz kérdése. Félórás kiselőadást tartott, hogy a panamaiak majd mennyire szarrágóak lesznek, és hogy lefognak majd húzni minket. Kívételesen nem túlzott, és még csak semmit sem kért az információért cserébe. Meglepődtünk!
A másik oldalon sorban állás, útlevél nézegetés, egy dollár fejenként egy bélyegért, 13 dollár egy San Joséba szóló buszjegy ára, hogy biztos elhagyjuk az országukat, újabb sorban állás, mindezek bemutatása, majd közel fél óra múlva elmondhattuk, hogy megérkeztünk Panamába.
Ezek után a buszsofőr szó szerint lebeszélt minket a buszozásról, és betuszkolt minket egy bugyi sárga színű taxiba - Costa Ricában pirosak a taxik... Mire feleszméltünk már közel 10 perce autókáztunk a legközelebbi város felé. Biztosak voltunk benne, hogy nem ússzuk meg 30 dollár alatt ezt a kis kalandot, hiszen elfelejtettünk megegyezni egy fix árban. Majdnem fél órás kocsikázás után közölte a taxis, hogy 3.75. Mire mi: dollár??? Fejenként??? A válasz: 1.25 fejenként, 3.75 összesen. Ennyire kellemesen már rég csalódtunk. ..
Arral a logikusnak látszó kérdésre, hogy itt mi a napi árfolyam, mennyit ér a dollár csodálkozó, habogó válaszokat kaptunk. Többszöri vásárlás után, miután már az összes helyit felidegeltük jöttünk rá, hogy Panamában dollárt használnak, csak az aprópénzük helyi cent. Nem volt ám égő... azért jobban utána kellett volna ennek járni.
Az emberek kinézetre alacsonyabbak, sötétebb a bőrük, és indián arcuk van. Más az akcentusuk, de többen megjegyezték, hogy nekem tica akcentusom van. Mondanom sem kell, hogy tíz kilót híztam ennek hallattán.
A rövid látogatásunk alatt nem csak az emberek kedvessége volt megnyerő, de a kajáuk is nagyon finom volt! Kipróbáltuk az összes tengeri herkentyűt, és izesített, picikét alkoholos algát ittunk hozzá.
Rövid látogatásunk ezzel véget is ért, hiszen Costa Rica-i idő szerint 5-kor már zár a határ. Panama egy órával előrébb van, irigyeljük is őket, mert náluk 7-kor kel a nap, és este 7-ig van világos. A panamai oldalon megint kellett 1 dollárt perkálnunk valami bélyegért. Vigyázzunk a határőrökkel, mert 20 dollárral fizettünk, és "elfelejtett" visszaadni belőle. Amikor szóvá tettem, még lett volna képe újabb 3 dolcsival lehúznia, mert hogy még biztos nem fizettem... Mondom nem, te jössz nekünk 17-tel...
A határ mentén nyüzsögtek a mezitlábas, kéregető kisgyerekek. A szivem szakadt meg értük. Nem is értem, hogy lehet ekkora szegénység egy olyan országba, ami a világkereskedelem egyik központja. Innen látszik, hogy a nagy hatalmak lenyúlják a pénzt, az átlagember meg nyomorog... Amúgy pedig tényleg minden harmad áron volt. Hihetetlen. Panama mindenképp megér egy misét.
No comments:
Post a Comment