Avagy bejegyzések egy önkéntes teknősmentő naplójából....
Maradt egy kis időm a függőágyban való pihenéshez is. Egész nap borús volt az idő, így semmit nem barnultam. A vízben maximum csak térdig mehettünk be cápaveszély miatt - bár egyet sem láttunk, hiába meresztettük a szemünket. Két tóképződmény is volt a szigeten, de én oda nem merészkedtem a krokodil veszély miatt, mivel az ki tud mászni a vízből ezért attól jobban félek, mint egy cápától... Délután az ígért csónakázáson vettünk részt, majmokat, madarakat és vízen futó iguánákat láttunk. Sajnos ezeket nagyon nehéz messziről megörökíteni, de semmi sem nagyobb élmény mint ezeket az állatokat természetes közegükben szemlélni... Egy érdekesség: láttam tukán fészket is!!!! Valahogy nem tudom elképzelni a tukánt fészket rakni azzal a hatalmas csőrével, azt hittem neki is a gólya hozza a kis tukánokat...
Persze elkezdett esni az esni az eső, a fogytán fogyó száraz ruhatárra gondolva még sosem örültem ennyire a ponchómnak (köszi Anya)! A napi ötszöri esőzés az én tűrőképességemet is próbára tette.
Vacsora után ledőltem pihenni, mert engem a második csoportba osztottak (azaz 11-2-ig). Szerencsém volt, mert az első turnus nem látott egy teknőst sem (véletlen?). Nem könnyű a sötétben tájékozódni, és liba sorban gyalogolni a hepehupás homokban. Az első éjszaka tiszta volt az ég, és a kivilágított csillagos ég (három hullócsillagot láttunk!!!) könnyítette a sötétben való menetelést. Második éjszaka szinte az orrom hegyét sem láttam olyan felhős volt az ég. Egyetlen támaszpontom az előttem haladó túravezető hátizsákja volt, ami itt-ott szürkén megvillant. Hogyha ez nem lett volna elég, még az eső is eleredt, így ő is felvett egy sötét színű esőkabátot és onnantól kezdve már egy biztos pont sem volt, amire támaszkodhattam volna. Ennek ellenére közel sem bukdácsoltam annyit, mint az első éjszaka. Sőt a túravezető előttem bele esett egy nagy lyukba, mire én meg megálltam és megvártam, míg kikecmergett belőle, mert azt hittem a cipőfűzőjét kötötte meg.
A partszakasz 30 szakaszra van osztva, két 3-as csoportban dolgoztunk 0-15-ig és 15-30-ig terjedő szakaszon belül. Az én csoportom a távolabbi szakaszt kapta (mert a ház a 3-as szakasznál volt).
Az első teknősbékával alig 10 perces séta után találkoztunk. Hihetetlen, ahogy evezőlapát lábukkal egy tökéletes lyukat tudnak ásni, annak ellenére, hogy például ennek a szóban forgó példánynak hiányzott egy darab a lábából. Most már aktívan segíthettünk mi is, nekem jutott az egyik lába, amit tartanom kellett, hogy lássuk mikor pottyantja a tojásokat, meg mennyit. Később nekem jutott az a nemes feladat, hogy az általunk kiásott lyukba én raktam bele a még meleg, maroknyi méretű tojásokat. Szám szerint 75 tojást számoltam, és 27 kicsit, amiből ugyan nem kel ki semmi, de a nagy tojások tetejére kell helyezni, mert ez juttatja levegőhöz a kicsiket ideiglenesen, amikor kimásznak a homokból.
A sok eső miatt csak 11-től 2-ig kellett őrködnünk, de visszafelé belebotlottunk egy másik teknősbe, így természetesen tovább maradtunk. Amíg a tojásrakás zajlott két hústorony tornyosult a vezetőnk felé, akiket mi tojástolvajoknak véltünk. Azon tanakodtunk a lányokkal, hogy mi tévők legyünk, míg halálmegvető bátorsággal oda merészkedtünk a vezetőnkhöz, és én a fülébe súgva kérdeztem, hogy minden oké-e. Kiderült, hogy ők partmenti őrök voltak (nekik az a feladatuk, hogy a dzsungelben elbújva távol tartsák a tojástolvajokat, és a rádión jelentsék, ha látnak teknőst közeledni a partról), akik szintén hazafelé készülődtek volna, de amíg mi asszisztáltunk, addig ők sem térhettek nyugovóra. Itt én kaptam azt a nemes feladatot, hogy megmérjem a páncélt, a hátsó lábának a szélességét, és a parttól-fáktól lévő pozícióját is. 105+45 tojást rakott le összesen, ami rekordnak számított! A másik csoport teknőse 3 (!!!) tojást rakott le, ami szintén rekordnak minősült. Büszkék voltunk az újdonsült anyára. Mivel nem volt fémtáblája, arra következtettünk, hogy számára ez volt az első alkalom.
A kontaktlencse-homokszemcse-esőcseppek-naptej-szúnyogirtó kölcsönhatásából semmi jó nem származik. Hajnalra jól bepirosodott az egyik szemem, így most egy ideig mellőzöm ennek a használatát. Ennek ellenére boldogan feküdtünk le aludni, abban a tudatban, hogy ma is tettünk valami jót a világért.
Másnap szintén félreértésből - vagy csak a negatív élmények tudatosítása érdekében, ezt nem tudom - adódóan reggel 8-kor kaptunk reggelit. 10-kor indultunk vissza a csónakkal (megint csak szakadó esőben), itt csak fél órát vártunk a buszunkra... Most közelebb rakott le a busz a lakásomhoz, így onnan hazagyalogoltam, nem taxiztam. Csodák csodájára már délután háromra otthon is voltam.
Hiába fújtam be magam naponta ötször a legerősebb szúnyogirtóval, megint össze-vissza csipkedtek a vérszívó kis gazfickók. A harmincadik csípés után feladtam a számlálgatást... Ezenkívül pattanás szerű dudorra emlékeztető csípésekkel perforálták körül a bokámat a homokbolhák (!!!), ami nem viszket kevésbé, mint a szúnyogcsípés, de a fenistil gél legalább enyhíti a bolhás-kutya szerű vakarózásra hajló ingerenciámat. Erre valószínűleg nem fogok emlékezni egy év múlva, de a teknősök egy életre az emlékezetembe vésődtek. Örülök, hogy részese lehettem a megmentésükért vívott mindennapi csatának.
Egy nagyon ritka eset: a teknősbéka nappal jött ki a partra, szintén Costa Ricán történt meg, de nem én készítettem a videót, hanem az egyik pajtásblogon találtam.
Valószínűleg már öreg volt a teknős és nem volt tisztában azzal, hogy már felkelt a nap, mert amúgy nem jönnek ki a partra nappal. Ha megnézitek a páncél alatt kiálló kis bőrdarab, amit jobbra balra húz maga után, akkor az az a cső, amin keresztül lerakja a tojásokat.
mindig nagyon jól írsz, de most (reggel 6-kor) hangosan röhögtem!!!!!!!:)))))))))))
ReplyDeleteKoszi :)))))))
ReplyDelete