Az Élet Costa Ricán: Monteverde II.

Na, a harmadik láda megszerzése nem volt semmi. Először a GPS átvitt minket a "városon" egy bozótosig, ahonnan torony irányt már "csak" 2 km-t kellett volna mennünk az igen dús aljnövényzeten át.

Senkit ne tévesszen meg a Tarzanos/Rambos filmek, ahol a főszereplő ló halálában fut órákon át a dzsungelben. A valós életben ez úgy néz ki, hogy

1. Nem tudsz hova lépni, mert mindenhol inda/gyökér/fa stb van. (ha igen, akkor kitaposott ösvényen vagy és egy nemzeti parkba tévedtél...)

2. Ha van nálad bozótvágó kés, akkor azt az aljnövényzet irtására használod, nem pedig arra, hogy rohanás közben karatebemutatót tartsál, és ez 5 méter megtétele után minden energiádat kimerítené.

3. A dzsungelt nem véletlenül nevezik esőerdőnek, ha feltételezzük, hogy tudnál olyan gyorsan futni a dús aljnövényzetben, mint ahogy azt elhitetik a tv előtt ülőkkel, akkor kb tíz méteren belül vagy a földet csókolnád, vagy a seggedre esnél.

4. És ha mindez nem lenne elég, akkor a nagy biodiverzitás miatt nagy valószínűséggel (jobb esetben) egy majomba botlanál, amikor tarzant játszol, rosszabb esetben egy kígyón/mérges békán/krokodilon stb esnél át.

Mi úgy döntöttünk, hogy ezért ennyi kalandra nem vágyunk. Gyorsan átfutottam a logokat, és persze mindenki azon panaszkodott, hogy milyen nehéz megtalálni az útvonal kezdetét, míg végre egy valaki annyit elárult, hogy ha a Belmar Hoteltől indulsz, akkor jó úton haladsz. Hát így is kb egy órát szívtunk, mert onnan két párhuzamos út indult. A meredekebb úton először gyalog, majd vissza a kocsihoz, és utána négy keréken mentünk tovább. Több turistával találkoztunk, akiket megkérdeztünk, hogy ez az út visz-e rádiótoronyhoz. Ők meg lelkesen bólogattak, hogy igen. Csak ezt felejtették el közölni, hogy ehhez egy magánterületen kéne átmásznunk, valami biológiai központon. Amikor odaértünk többen kint ültek a teraszon, mi leparkoltunk, és elindultunk az ösvényen torony irányt. Aztán mondtam az Alvaronak, hogy azért nem ártana megkérdezni valakit, hogy mégis jó irányt választottunk-e. Az egyik külföldi tanuló lelkesen magyarázott, hogy igen az jó irány ugyan, de sok leágazás van, ezért inkább a vezetőt kéne megkérdeznünk. Kedvesen őt is meginterjúvoltuk, aki nagyképűen csak annyit mondott, hogy ez egy magánterület és nem szabadna itt lennünk. Megköszöntünk a segítségét, és visszamentünk a Belmar Hotelhez.

Itt egy kisfiút szólítottunk le, hogy a második leágazás a rádiótornyokhoz vezet-e. Azt mondta, hogy igen, majd megvetően végig nézett a 2008-as évjáratú Jeep-en és közölte, hogy ő EZZEL nem menne oda (úgy mérte végig tekintetével, mintha ha egy 50 éves tragacsról lenne szó, amit bottal nem piszkálna meg). Itt már előzetesen megbeszéltük, hogy egy röpke 15 percre ott hagynánk a kocsit a parkolóban, amire a hotelben szívélyesen rábólintottak, hogy semmi probléma. Ez magyarul annyit jelentett, hogy szabad utat kaptunk korlátlan ideig.

Délután háromkor korgó gyomorral neki vágtunk a 2 km-es szakasznak (azért én benyomtam egy sportszeletet, meg egy szendvicset, Alvaro nem kért mondván, hogy "nem soká" úgyis eszünk majd). Többen panaszkodtak a nagy sárra. Megértem. Száraz évszak ellenére, már 100 méter után 3 kg-mal nehezebb volt a túrabakancsom. Az elején a 20 méteres lejtő után bizony 80-90 fokos emelkedők váltották egymást. Szegény Alvarot azzal próbáltam biztatni, hogy a kanyar után lankás rész következik. Nem volt felkészülve, egyáltalán nem sportol, úgyhogy minden ötödik méter után megállt pihenni. Szerintem csak azért nem fordult vissza, mert azt várta, hogy majd én fogok megfutamodni. Ilyen tempóban egy Cerro Pico Alto után nekem ez meg sem kottyant.

Több mint 50 perc alatt értünk fel, 500 méteres szint különbséget hagyva magunk után. Én remekül éreztem magam, de Alvaro szaporán szedte a levegőt és szerintem megfogadta magában, hogy többet nem jön velem sehova, de még a hazavitelemen is erősen elgondolkodott. Itt sem sikerült rávennem, hogy ne minden cölöpöt kutassunk át, mivel elég messze vannak ezek egymástól, ezért elég, ha mondjuk csak azt nézzük meg, ahova konkrétan a GPS mutat. Azt hittük, a guta megüt, mert a láda nem volt a helyén! Ami a kisebbik baj, a nagyobbik az volt, hogy elfelejtettük a kocsiból kivenni a 20 féle ládát, ami az Alvaro táskájában volt "biztos, ami biztos" alapon.

Alvaro megesküdött, hogyha a csillagos eget lehazudjuk, akkor is sikeres találatként fogjuk belogolni ezt a rejtést. Egyetértettem. Nem mintha én nem jönnék ide vissza szívesen a szép kilátás miatt, de mivel nincs terepjárom, ezért meg van kötve a kezem. Alvaro addig faggatta biztonsági őrt, míg az be nem vallotta, hogy nemrég a karbantartók valóban találtak egy dobozt, benne papírt, tollat meg mi egyebet. Alvaro vérszemet kapott, és mondta, hogy na, akkor kérjük vissza a tollat, meg egy papírt és valami műanyag dobozt is adjon. Szegény csávó szerintem azt hitte, hogy a diliházból szöktünk. Szerintem még nem látott olyan turistát, akinek hegymászás után az volt a főproblémája, hogy hol van egy joghurtos doboz.

Egyszer csak egy amerikai fickó is odajött megnézni magának mit alkudozunk a biztonsági őrrel. Kék széldzsekim láttán megkérdezte tőlem, hogy Massachusetts államba valósi vagyok-e (Mashpee-t felismerte), és ezzel rögtön beszélgetésbe elegyedtünk vele. Nála is volt egy GPS, de az övé azt a célt szolgálta, hogy minden 10 percenként elküldi a jelenlegi koordinátákat egy előre megadott email cím(ek)re, így a felesége mindig tudja, hogy éppen merre kolbászol, MERT ő szinte minden nap feljön ide edzésként, legjobb ideje 30 perc!

Ekkor Alvaroval összenéztünk, szemünk felcsillant, tudtuk, hogy imánk meghallgatásra talált eljött a messiás! Mondtuk neki, hogy mi geocachingelünk (tudta miről van szó), és hogy sajnos a láda elveszett, de szeretnénk pótolni, csak hát a kocsiba felejtettük a cuccot, és már nem lesz időnk visszamászni, mert megyünk vissza San Ramonba. Persze rögtön felajánlotta, hogy ő majd újra rejti, sőt van neki filmdoboza, azt is ad nekünk szívesen. Megmutattuk neki a cölöp melletti broméliát, hogy oda kéne, mert a biztonsági ember szerint nem sokára újra festik majd az egészet, és akkor újra elkallódna.

Gyorsan lefényképeztük a messzi távolban tündöklő Arenált, és elindultunk lefelé. Na ez már Alvaronak is jobban tetszett, itt csak a 3 kilós cipőnk csúszott a sok sártól, de amúgy más para nem volt. Jim behívott magához egy üdítőre, megismerkedtünk a feleségével, és kaptunk egy gyógyszeres dobozt. Beleraktunk egy papírlapot, meg néhány pénzérmét, ezzel a ládaprobléma megoldódott. Cserébe Jim lemásolta az én legújabb CR térképemet az ő garminjához.

Megköszöntünk a szívélyes vendéglátást, és pontban sötétedéskor értünk vissza a kocsihoz. Innen kezdődött a szokásos kihívás, immáron a sötétben való navigálás a 20 km-es földúton. Nem irigyeltem az Alvarot, de ügyesen megoldotta. Amikor már rendes úton vezettünk, akkor feltűnt, hogy senki sem jön szemből, csak nagy ritkán. Azóta se tudjuk mi volt ennek az oka. Egyszer érdekes helyzet állt elő, Alvaro egy teherautót előzött, míg a szemben jövő kamion egy másik kamiont. Persze messze voltak, de már majdnem kezdtem megijedni a 2x2-es felállástól.

9 előtt értünk sam Ramonba, ettünk egy jó adag cevichét (ejtsd szevícse) Alvaroéknál, majd 10-re haza is értem. Mondanom sem kell, hogy kellemesen elfáradtam.