Csak rózsák

Van egy rózsakert Cartagoban, ami megér egy misét. Keddtől vasárnapig, 9 és 3 között látogatható. Akit érdekel a weboldaluk ITT kaphat bővebb információt erről a kis családi vállalkozásról.

Szeretem az olyan helyeket, amit rossz idő esetén is látogatható. Több órát is el lehet tölteni ebben a csodálatos kertben, ahol több mint 300 féle rózsa található. Latin nevük mellett fantázia neveket is kitaláltak, így Erzsébet királynő, Paul McCourtney és más hírességről nevezték el őket.

Nem véletlenül helyeztem el ide a számomra egyik legkedvesebb ládámat, mely az egyik legelső találatomra emlékeztet. Ötletessége mindenképp egyedi Costa Ricán, hiszen ez az első madáretető, ami ládaként funkcionál egy gyönyörű fedett, esőmentes környezetben. A tulajdonos áldásával csak remélni tudom, hogy örök életű lesz.

KLIKK IDE a sok képhez!

Apák napja

Apák napja még júniusban volt, csak mint mindig most is el vagyok maradva a beszámolókkal.

Ilse rendezett egy kisebb összejövetelt, melynek során több mint egy órás koncertet is adott a húgával.

Gyönyörűen hárfázik és énekelnek!

Egyébként játszik esküvőkön, érettségi találkozókon és minden féle rendezvényeken is. Akit jobban érdekel ez a téma, itt tudhat meg többet róla.

Szabályos szabálysértés

Jól megszívtam a Greciába vezető úton. Persze az egész ott kezdődött, hogy egész hétvégén vártam, hogy elvigyék a hűtőmet, meg egyéb dolgokat. Erre a szombat ebéd utánból vasárnap reggel 10 lett, ami átment jövőhét szombat reggelbe. Ez még nem lett volna akkora baj, hiszen amúgy is szakadt az eső szakadatlanul. De kikönyörögtem egy másik hűtőt az Ilse anyukájától teljesen feleslegesen. Én naiv, elfelejtettem a manyánát, így most két hűtőm is van.

Szóval a tervezett szombat délutáni, majd vasárnap délelőtti Grecias látogatásomból vasárnap délután lett, ami amúgy 20 perces utat jelent, csak azt felejtettem el, hogy vasárnap déltől egyirányusiítják az autópályának nevezett autóutat San José és Puntarenas között, hogy a partról hamarabb hazaérjenek az emberek... Ezért egy hatalmasat kellett kerülnöm a reptér felé, és több mint 45 perc alatt értem oda.

Visszafelé már sokkal könnyebb volt a helyzet, és életembe először szabályosan szembe mehettem a forgalommal. Mit ne mondjak nagyon fura érzés az ellentétes sávban lenni, mindenkit lelőzni. Igazi világvége hangulat, mindenki csak egy irányba halad... Legrosszabb az volt, amikor betonfallal volt elválasztva a két sáv és én az ellentétes oldalon mentem, rendesem fel ment az andrenalin szintem arra gondolva, hogyha most jönne egy eltévedt kamion, akkor mindenképp én húznám a rövidebbet.

Azt is megfigyeltem, hogy a többség ugyanezzel a problémával közdött, nem sokan használták ki a sávlattöblet adta lehetőségeket.

Érdekes volt szabályosan szabálytalankodni.

FTF egy esős szombat reggelen

Már meg sem említem, hogy megint első megtaláló voltam kívételesen egy hozzám közeli ládához. Ahogy az amerikaiak szokták mondani: "elmentem a boltba kenyeret venni, és közben megtaláltam ezt a ládát!". Na velem is pont ez történt, mindössze 2 km-re volt a lakásomtól a láda, és ÉPPEN arra jártam. Begyűjtöttem egy utazóbogarat, aki Erdélybe szeretne utazni, és még egy Signal-os geoérmét.

A rejtő egyébként egy texasi nő, aki rendezett egy eseményládát, amire -nem fogjátok kitalálni, de!- csak én mentem el! Na ez egészen biztos nem fog előfordulni a szeptemberi Mega Hunt eseményen. 4-en már biztos leszünk (de már most több mint 100-an jelezték, hogy résztvesznek! Én legalább 500-ra számítok).

Esküvő és karnevál

Kolleganőm esküvőjére voltunk hivatalosak az irodából többen is. Mint majdnem mindig, most is én töltöttem be a soför szerepét, 4 kolléganőmet vettem fel a munkahelyünkön, és onnan együtt indultunk az esküvőre.

Még az időjárás is kegyes volt hozzánk, hét ágra sütött a nap és az eső sem.

A menyasszony egy egyszerű fehér ruhában pompázott, haját fátyol takarta. Nem csak a násznép, de a vőlegény is megkönnyezte az oltárhoz vezető útján. A templomi szertartás bár szép volt, de azért a papnak volt pár oda nem illő megjegyzése. Például szerintem felesleges volt említést tennie arról, hogy az egyneműek házasságát nem támogatja az egyház, és azt is kihagyhatta volna, hogy a szombati misén való részvétel nem mentesít a vasárnapi mise részvétele alól. Nem ezért gyűltünk össze azon a napon.

Amikor az ifjú pár elhagyta a templomot, akkor nem rizst szórtunk rájuk (bár ez is szokás), hanem buborékokat fújtunk rájuk. Ilyet sem láttam még.

A rendezvény egy Santa Ana-i hotelban folytatódott, ahol körübelül 100-120-an lehettünk. A négy fogásos vacsora nagyon finom volt. Az est fénypontja a karnevál volt, több céges bulin láttam már ilyet. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden féle előzetes bejelentés nélkül bejön egy csoport, akik dobolnak, ugrálnak, táncolnak minnél nagyobb zajt keltve az egész násznépet maguk után vonva. Céljuk nem más, mint hogy mindenkit bevonjanak a mulatozásba: kicsiket-nyagokat, terheseket-időseket, fiúkat és lányokat stb. Erre még én is beálltam táncolni, pedig nem vagyok táncoslábú.

Ettünk, ittunk, jót mulattunk. Sok boldogságot az ifjú párnak!

A fotókhoz KLIKK IDE!

(Kivételesen nem én készítettem a képeket, mert a fényképezőgépemet sikerült eltörnöm. Eddig még egyik sem birta ki egy évig velem. Most vettem meg a negyediket három év alatt... )

A fegyverforgatás művészete

Amikor visszakaptam az ipodom, akkor még beszélgettünk ezer más dologról is a munkatársammal. Ahogy sötétedett, párhuzamosan csökkent a biztonságérzetem is. Chris megjegyezte, hogy: Detti, te félsz. Mondtam neki, hogy a tavalyi rablásso sztori óta nehéz ezt a rossz beidegződést leküzdenem. Erre megnyugtatott, hogy nála van fegyver, és engedélye is van hozzá. Remek, valami rosszul sül el, akkor rögtön egy bandaháború kellős közepén találom magam.

Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez még jól jöhet, így a felajánlott bocsánatkérő ebéd helyett arra kértem, hogy vigyen ki a lőtérre és tanítson meg lőni. Tudni akartam, hogy milyen a fegyver másik oldalán állni, milyen érzés meghúzni a ravaszt, milyen illata van a puskapornak.

Miután sikerült megtölteni és kibiztosítani a .40-es pisztolyt az első tíz percem azzal telt, hogy meggyőztem magam arról, hogy a ravaszt bizony meg kell húzni. Ez volt a gyakorlat legnehezebb része. Aztán persze az első sokk, hogy milyen ereje van a lövésnek, mekkorát húz, milyen hangos, és milyen égett szag van. Az első 15 lövés igen nehézkesen született meg, főleg azután mikor 3 srác is bejött a terembe gyakorolni. Az AK47-es automatából csak úgy szórodott kifelé a lövedék. Már nem csak a saját fegyverem hangjától rezzentem össze, hanem az övékétől is.

A végén már annyira jól ment, hogy pókerben is leköröztem a mesterem. Igaz 6 méterről, de két párom lett (egy kis jóindulattal). Magamhoz képest meglepően jól céloztam, a saját elvárásaimat magasan túlszárnyaltam.

Egyébként a fegyver másik oldalán állni sem olyan könnyű. Iszonyú nagy adag elszántág, egy marék önbizalom és kegyetlenség kell hozzá, ha elő-mozgó személyre akarnánk célozni. Persze kellő motivációval mindenki képes rá, de azért közel sem olyan egyszerű, mint azt a képernyők sugalják, legalábbis nekem nem lenne az.

Közbiztonság

Leggyakrabban feltett kérdések egyike, hogy milyen a közbiztonság. Nos, erre mindig azt válaszolom, hogy nézőpont kérdése.

Az egész amaerikai kontinens azon a véleményen van, hogy Costa Rica Latin-Amerika Svájca, azaz közel az egész térség legjobban megáldott országa, mind turisztikai, mind közbiztonság szempontjából. De attól még a harmadik világban fekszik, ezt ne felejtsük el.

Rossz helyen, rossz időben bármi megtörténhet - szoktam mondogatni. És ez a bármi tényleg bármi lehet. A társadalmi rétegek nincsennek élesen elkülönülve, a lepukadt, bádogtetős nyomornegyed mellett ott csillog a kacsalábon forgó palota. Első szembetűnő különbség, hogy a házak kerítéssel vannak védve, és még az ablakokon is rács van. Mindenkinek ajánlom, hogyha a városban keres szállást hosszabb időre, akkor csakis az őrzött lakóparkokban, az úgy nevezett "residencia-ban" gondolkodjon. Ez sem ér fel egy életbiztosítással, de azért az esélyeket növeli a bajok elkerülését illetően.

A parton és kisvárosokban ennél sokkal jobb a helyzet. Ott viszonylag nyugodtan lehet aludni. Egészen eddig ezt gondoltam, míg pár héttel ezelőtt meg nem láttam az egyik napilap címlapján, hogy egy argentin turistát meggyilkoltak egy étteremben a parton, mert az nem adta oda a laptopját a rablóknak, akik vacsorázás közben zavarták meg.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogyha a baj már megtörtént, akkor ne okoskodjunk, ne legyünk kemény-legények, és ne bízzunk vakon a szerencsénkben. Ebben az országban nevetségesen könnyű fegyverhez jutni (lásd előző bejegyzés, ahol egy 14 éves gyereknek is volt pisztolya). Tehát a kérdés nem az, hogy az útonálló fegyvere valódi vagy sem, hanem az, hogy használni fogja-e vagy nem. És bizony az elkövetők nem szeretik önmagukat ismételni. Jó esetben egyszer világosan elmondják, hogy mi a jövetelük célja, és ha nem az történik egy másodpercen belül, amit kértek, akkor többet nem kérdezősködnek, nincs alkudozás, hanem gondolkodás nélkül cselekszenek. Számukra az emberi élet értéke a nullával egyenlő.

Nagyon sok mindent tehetünk az elkerülés érdekében, lehetünk elővigyázatosak, körültekintőek, előrelátóak stb. A józan paraszti ész elveit betartva kellő figyelmet szentelve a harmadik világ íratlan szabályainak valószínűleg el is kerülhetjük a bajt, és gondtalanul élvezhetjük az ország kínálta előnyök végtelen tárát itt-tartózkodásunk ideje alatt.

Senkit nem akarok elrémiszteni, csak azt szeretném, ha mindenki tisztában lenne az esélyekkel. A statisztika azt mutatja, hogy szinte mindenkinek van egy vagy több rablásos sztorija, ami vagy vele vagy közvetlen ismerősével történt, de az esetek többségében nem lett nagyobb baj az ügyből.

Tehát összességében elmondhatjuk, hogy kétséget kizáróan a térség legbiztonságosabb országáról van szó, ahol minden napos dolog az, hogy bármi, bárhol megtörténhet. Nincs mese, ezzel számolni kell.