A fegyverforgatás művészete

Amikor visszakaptam az ipodom, akkor még beszélgettünk ezer más dologról is a munkatársammal. Ahogy sötétedett, párhuzamosan csökkent a biztonságérzetem is. Chris megjegyezte, hogy: Detti, te félsz. Mondtam neki, hogy a tavalyi rablásso sztori óta nehéz ezt a rossz beidegződést leküzdenem. Erre megnyugtatott, hogy nála van fegyver, és engedélye is van hozzá. Remek, valami rosszul sül el, akkor rögtön egy bandaháború kellős közepén találom magam.

Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez még jól jöhet, így a felajánlott bocsánatkérő ebéd helyett arra kértem, hogy vigyen ki a lőtérre és tanítson meg lőni. Tudni akartam, hogy milyen a fegyver másik oldalán állni, milyen érzés meghúzni a ravaszt, milyen illata van a puskapornak.

Miután sikerült megtölteni és kibiztosítani a .40-es pisztolyt az első tíz percem azzal telt, hogy meggyőztem magam arról, hogy a ravaszt bizony meg kell húzni. Ez volt a gyakorlat legnehezebb része. Aztán persze az első sokk, hogy milyen ereje van a lövésnek, mekkorát húz, milyen hangos, és milyen égett szag van. Az első 15 lövés igen nehézkesen született meg, főleg azután mikor 3 srác is bejött a terembe gyakorolni. Az AK47-es automatából csak úgy szórodott kifelé a lövedék. Már nem csak a saját fegyverem hangjától rezzentem össze, hanem az övékétől is.

A végén már annyira jól ment, hogy pókerben is leköröztem a mesterem. Igaz 6 méterről, de két párom lett (egy kis jóindulattal). Magamhoz képest meglepően jól céloztam, a saját elvárásaimat magasan túlszárnyaltam.

Egyébként a fegyver másik oldalán állni sem olyan könnyű. Iszonyú nagy adag elszántág, egy marék önbizalom és kegyetlenség kell hozzá, ha elő-mozgó személyre akarnánk célozni. Persze kellő motivációval mindenki képes rá, de azért közel sem olyan egyszerű, mint azt a képernyők sugalják, legalábbis nekem nem lenne az.