Az élet nevű játszma

Többet tanultam magamról, másokról és a világról az elmúlt néhány nap leforgása alatt, mint az gondoltam volna. Azt hittem, hogy az utolsó két hónapom csupa móka, kacagás és szomorkodás lesz, helyette azonban csupa olyan élmény élt, ami azelőtt soha.

Ott kezdődött, hogy most először éreztem azt, hogy a munkatársaim a szivükön viselik a sorsomat. Más az, hogy nap mint nap bemész dolgozni, ugyanazok az emberek vesznek körül, és nagyjából minden nap minden ugyanúgy történik, mint az történt tegnap, tegnap előtt vagy 5 hónappal ezelőtt. És megint teljesen más, amikor azt érzed, hogy fontos vagy nekik és szeretnek. Ha ők nem lettek volna, akkor mindenemet kb fillérekért adtam volna, mert terézanya lelkem nem képes többre. Ehelyett mindenre ők szabtak árat, és be is tartották velem, így egy hét leforgása alatt minden cuccomat eladták. Tényleg le a kalapot előttük, örökre hálás leszek érte.

Az első vevőim között volt a céges ügyvédnő. Hallottam róla ezt azt, jót is rosszat is, de próbáltam fentartások nélkül fogadni. Rögtön elvitt több dolgot, de nem fizetett ki mindent, maradt egy kb 40 dolcsis tartozása. Semmi gond, barátok közt vagyunk, ráér. Nem, anyátok között voltunk, mint később kiderült, és vérre megy a háború.

- Holnap fizetek! - ígérte. Erre másnap hajnalban már jött az sms, hogy az egyik cuccnak ugye nem is az volt az ára, és a pasija is ezt tanusítja. Mondom mi van?! Jó, akkor add vissza a cuccot, énvisszaadom a pénzed és felejtsük el egymást. Erre nem válaszolt vagy fél napig, később felhívott a pasija, hogy elsimítsa a mi kis félreéertésünket (??!!!). Annyiban maradtunk, hogy a felét hajlandó kifizetni. Na ekkor már annyira ideges voltam, hogy legszivesebben a pokol legmélyebb bugyrába küldtem volna. Nem a 20 dollár diferenciáról van szó, hanem az elvekről. Adtam én már oda 200 dolláros számítógépet ingyen a nicaraguai takaritónőnek, tudok jótékonykodni, ha akarok, de a megállapodás az becsület kérdése, és a szarrágó, gerinctelen beképzelt nőszemélyeket nagyon nem csípem.

Hamar túl tettem magam az első incidensen, elégre az élet rövid és csak egyszer érünk. Felesleges a haragtartás. Egy emberrel több, akit innentől kezdve nagy ívben kerülök majd.

1 hét sem telt el, jött át egy munkatársam a 14 éves fiával a szárítógépért. Felét előre, másik felét elvitelkor fizette. Minden a legnagyobb rendben volt. Kérdezte még mit árulok, körbe nézett a fiával, majd mentek is. Jött a délután, filmet néztem, emaileztem, tettem vettem, amikor is ideje volt ágyba bújni. Magam mellé vettem a telefonom, felhúztam az órát és..... hol az ipod touchom? Ki az ágyból, irány a nappali, majd a másik szoba, a laptop táska, farmer zseb, ruhásszekrény, ágy alja, ágynemű, bőrönd, konyhaasztal, hűtő (ki tudja itt a nagy felfordulásban), csizma, cipő, kanapé, retikül, kocsi, garázs, kert... A fenébe hogy nem tud beszélni, de még csak rezegni sem képes az ipod touch... Ezt játszottam kb 2 órán át míg arra jutottam, hogy bizony ennek vagy lába kelt vagy úgy elbújt, hogy augusztusig elő nem jön.

De mi van ha nem önszántából ment világgá? Laptopot elővettem, bekapcsoltam, gmailt elindítottam, végig néztem az utolsó bejelntkezéséket. Stimmel, stimmel, rendben... NOCSAK. Ez nem az én IP címem, de valaki bejelentkezett az ipodomról este! BÁÁÁÁÁÁLINT azonnal mond meg, hogy ennek az IP címnek mi a koordinátája, de hajszálpontosan!!! MOOOST!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ Kiderült, hogy nyugat Heredián lapul a fűben az ipod, és arra én bizony egész biztos nem jártam vasárnap délután. Tehát az ipod meglógott, de nyilván nem egyedül, valaki megszöktette.

Itt jött a több órás lelki viaskodás. Mi legyen? Szóljak, ne szóljak? Mi van ha a kissrác letagadja? Mi van ha már eladta és drogot vett belőle? Mi van ha az apja nem hisz nekem? Mi van ha az apja volt? Mi van ha túl rendesnek néznek, aki nem szólna ilyenért és most csak próbára tettek? Mi van ha...? És még millió egy kérdés, míg úgy döntöttem, hogy nagyon nyugodt, kedves hangvételű sms-sel indítok. Először is bocsánatot kértem a késői zavarásért, hiszen családos emberről van szó, éjjel fél 12-kor zaklatni mindenképp illedelmetlenség... Utána jött egy kérés: nagyon hálás lennék ha a fiad, visszaadná az ipodomat. Kínosan ügyeletem rá, hogy a lopás szót kihagyjam a mondókámból. Majd a bizonyítékra tértem, hogy az ipod szőri lábán eltűnt, de valaki bejelentkezett egy másik IP címről és lekérdezte a leveleimet. Mint egy jól megkompnált vádlevél.

Vártam és bíztam a diplomáciai érzékemben. Hiszem, hogy a kedvességgel és hidegvérünk megőrzésével sokkal többre lehet menni, mint ha ajtóstól döntjük földbe a házat. Régi iratlan szabály, hogy a kellő tiszteletet megadva, veled is úgy bánnak, ahogy te állsz hozzá a dolgokhoz. Legrosszabb esetben elküld a fenébe, hogy hogyan merészeletem az ő kedves fiát bármivel is meggyanusítani. Ehelyett jött az sms, hogy semmi gond, azonnal beszél vele és mindjárt visszahív.

Nem is történt másképp, 5 percen belül csörgött a mobilom, és sűrű bocsánatkérések közepette mondta, hogy a fia bevallotta, hogy ő vette kölcsön az ipodom, holnap visszaadja, és ne haragudjak a kellemetlenségért. Fátylat rá, megesik, hogy elesik. Lényeg a happy end.

Nagy kő esett le a szivemről. Nagyon ritka esetekben térülnek meg az ellopott holmik. Persze lehetett volna ezt is pótolni, de nekem sokkal többet jelentett ez az ipod, mint bármelyik másik. Nem mondom, hogy örömmel hajtottam a fejem álomra, de megnyugodtam, hogy megvan.

Hogy a kis csávó mit kapott érte? Mint később kiderült az én ipodom csak a hab a tortán volt, olyan lavinát indított el ez az esemény, ami melett az én károm még a bolhánál is kisebbnek tűnt. Többek között nagyapu fegyverét és annak díszdobozát töltényekkel együtt, valamint mostohaanyuci telefonját is elcsórta az elmúlt másfél hónapban...

Minden nap rájövök arra, hogy iszonyú nagy felelőség szülőnek lenni, és az ember akarva akaratlanul felteszi magának a kérdést. Hol rontottam el? Hogyan tehetem jóvá? Törjem el a kezét? Borotváljam le egyetlen büszkeségét, a göndör hajfürtjeit? Verjem a képét a betonba minden hazugságért? Jelentsem fel a rendőrségen? Beszélgessek el vele, mint apa a fiával hátha csak szeretet és figyelemhiányban szenved? Ilyen , és ezekhez hasonló milló kérdés fordul meg az ember fejében, ami megválaszolatlanul marad, és az ember egyedül marad a döntés kényszere közepette.

És én mit tanultam az esetből? Nem az számít, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mennyi bűnt követtünk el, hanem az, hogy a tapasztalatainkból -jók vagy rosszak- mit tanultunk. Nincs tökéletes ember, ahogy nincs tökéletesen jó vagy rossz döntés sem. De igyekeznünk kell a legjobb belátásunk szerint cselekedni, képesnek lenni kilépni a megszokott énünkből és változtatni azon, amivel nem vagyunk elégedettek. Mert az élet erről szól, és mindenkinek csak egy nagy játszmája van. Mindent vagy semmit.