Adiós Costa Rica...

Már milliószor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lesz ennek a bejegyzésnek a tartalma, amikor még azt sem tudtam, hogy mikor vállnak el az útjaink.

Mindegyik variáció teli volt mesebeli elemekkel, hogy jött a királyfi, aztán elköltöztem. Szép volt, jó volt, de új életet kezdtem. Aztán lehet, hogy annyiszor elképzeltem, hogy végül bevonzottam magamnak királyfi nélkül.

Nem titkolom, hogy ez egy olyan döntés volt, amit rettenetesen nehezen hoztam meg. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy több év kellett ahhoz hogy elszánjam magam rá. Az igazat megvallva semmi olyan nem történt, ami miatt kevésbé szeretném Costa Ricát. Történt egy és más de soha nem volt elég nyomatékos ahhoz, hogy hanyatt homlok hazafussak. Viszont ennek az ellenkezője is elmondható. Nem történt semmi olyan, ami miatt azt tudnám mondani, hogy igen, ez az ami miatt itt vagyok. Jó az idő? Persze, amikor nem esik, akkor marha jó. Jó munkám van? Igen, de az máshol is az lehet. Sok a barátom? Igen, de máshol is akad egy jó néhány. Végül azt hiszem ami igazán Európa felé billentette a mérleget az egyértelműen a családom volt. Egyszerűen közelebb akartam lenni a szüleimhez, a testvéreimhez, a soha nem látott unokahúgomhoz, nagyszüleimhez, rokinaimhoz és a barátaimhoz.

Ha úgy vesszük, akkor felnőtt korom 95%-át itt töltöttem, és kb 10 éve nem éltem Magyarországon. Nem lesz könnyű az újrakezdés, de hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül és majd valami jó fog kisülni belőle.

Rájöttem, hogy Magyarország azért nem hiányzott soha olyan elviselhetetlenül, mert tudtam, hogy az ajtó mindig nyitva áll. És bár Costa Rica is tárt karokkal vár, sohasem ismertem el igazán hazámként. Hiszem és remélem, hogy még egyszer, kétszer és sokszor visszajövök majd ide. Talán nyúgdijas éveimet fogom itt tölteni, talán a szabadságomat, talán átutazóban...bármi lehetséges, de bizom benne, hogy még látni fogjuk egymást.

Mi fog a legjobban hiányzni? A napsütés. A mosolygós, gondtalan emberek. A tengerpart. A pálmafa. A kolibri. A mangó. A guanabana. A spanyol. Az állandó dudálás. Az esőcseppek. A szabálytalankodás. A madarak csicsergése. A kabóca. A gekkó. A házigyikom. A barátaim és az itteni családom. Minden. Kivéve a manyána. De még lehet, hogy az is.

Costa Rica én igy szeretlek.

Köszönöm az itt eltöltött évek örömeit és bánatait. Köszönöm, hogy megismerhettelek és megszerethettelek. Soha nem felejtelek, mindig a szivemben fogom őrizni az emlékedet.

Sok sikert mindenki másnak, aki erre felé tart. Továbbra is szivesen segitek bárkinek, kérdezzetek nyugodtan.

Köszönöm, hogy velem tartottatok és olvastátok a blogomat. Az életem Európa szivében folytatódik. Új blogom címe

www.ezerelmeny.blogspot.com

lesz, majd valamikor szeptemberben fogom aktiválni.

Adiós Costa Rica!