B.Ú.É.K.

Ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak

EREDMÉNYEKBEN, SIKEREKBEN GAZDAG, EGÉSZSÉGGEL TELI BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNNI!!!

A decemberi különkiadás ezzel véget ért, jövőre ugyanitt a mindennapokkal teli bloggal térek vissza. Epedve várom a jövő évi változásokat, mert hogy lesznek az biztos!

Mindenkinek jó bulizást! Én részemről megyek téli álmot aludni, és pihenni!!!

Összefoglaló

Szemléltetés képpen itt van az összefoglaló Feri 4 hetes kirándulásáról. A cím alapján lehet rákeresni a decemberi postok között ha valakit jobban érdekel 1-1 rész, és még nem olvasta volna el. Illetve a hiányzó bejegyzéseket megpróbáljuk majd utólag pótolni.

1. nap Barva Coffee britt tour & Heredia

2. nap La Cruz de Alejuelita túra 2036 méter magasan (geocaching)

3. nap Inbio park

4. nap Arenál: Nemzeti Park és Fortuna vizesés

5. nap Arenál: termál medence, függőhidak, Zarcero templom

6. nap San José (geocaching)

7. nap Poás vulkán

8-10. nap Monteverde

11. nap San José, Festival de la Luz

12. nap Teknősök szigete (Isla de Tortuga)

13. nap munka+Heredia

14. nap Cartago

15-19. nap tengerpart (Dominical, Manueal Antonio, Jacó)

20-25 nap ünnepek, geocaching


26. nap El Tope, Vidámpark

27. nap Waterfall Gardens

28. nap Készülődés

29. nap Indulás vissza

30. nap Érkezés

(Igen, jól látjátok, a bő húsz órás út visszafelé 2 napot vesz igénybe.)

Waterfall Gardens

Kivételesen nem én ajanlottam ezt a programot, hanem Feri találta a Lonely-ban. Heredia-tól egyáltalan nincs messze, kb egy órás az út. Nekünk kicsit több volt, mert mi útközben rejtettünk egy ládát, és találtunk is egyet a francia étterem közelében, ahol csupa finmságot árulnak az európai konyhára kiéhezetteknek: pl töpörtő zsír, iesített sertés és nyúl máj, helyben sütött kenyér, lekvár.

Az utolsó szakasz (kb 12 km) kissé rossz minőségű, mert szélesítik az utat, így csak egy vékony sáv az, ami az eredeti az út, a többi pedig kivájt földút. De azért a Törpilla is simán megbírkozott vele, csak úgy nézett ki utána, mintha egyenesen a rallyról jöttünk volna vele, annyira sáros lett szegénykém.

Aki többet szeretne tudni erről a parkról, az itt nézheti meg az angol nyelvű leírást:

http://www.waterfallgardens.com/

Ez a park valami csoda folytán magán kézben van, egy hotel üzemelteti, hasonló felépítésű mint a Los Lagos Hotel az Arenálnál, csak sokkal tovább fejlesztett. A béka és pillangófarm mellett még otthont ad a kolibrik, papagájok, tukánok, kígyók, majomok, és tigriseknek is. Csak ezek megcsodálása és lefényképezése 2 órát vett igénybe. A papgájok itt sem nyerték el a tetszésünket igazán, de a tukánok itt is barátságosan viselkedtek, sőt a bátrabbak még kézből is etethették őket. Természetesen szivem szerelme még mindig a kolibri, e pehely könnyű kismadár szépségével még mindig nem tudok betelni. A pillangó már unalmas volt, mert ugyanazok a példányok repkedtek a szabadban is, így inkább csak sajnáltuk a bezárt társukat. A majmok sem okoztak nagy meglepetést, hiszen Manuel Antonion kivételezett helyzetben voltak, és természetes közegükben fotózhattuk őket. A békák itt annyira elbújtak, hogy csak egyetlen egy példányt fedeztünk fel szabadon, míg a többit csak akváriumban vagy ebihalként láttunk. A kígyók nekem nem tetszettek, de volt közöttük pár érdekes mintázatú, érdemes megnézni majd a fotókat.





A park maga sokkal nagyobb volt, és több kilóméteren keresztül is lehetne benne kirándulni, ha a januári földrengés nem rombolta volna szét. Fél évbe telt, hogy újra használható állapotban legyen, és az 5 vízesésből csak 2 látható jelenleg. Persze még így is megéri az árát, sőt ha valakinek van ideje, akkor egy éjszakát is érdemes maradni, hiszen a Poás vulkén tövében van. Ez az első hotel, ahol a Feri életében először még a mosdót is lefényképezte.

A képek önmagukért beszélnek, KLIKK.

Good Bye Costa Rica

Két hét után, közvetlenül fesztivál és Tortuga után mindenkinek azt mondtam, hogy már erre a két hétre is nagyon megérte volna eljönni, de most azt mondom, hogy sokkal jobb így, hogy voltam tengerparton meg jó sok geocaching is volt még a végén. Külön izgalmas volt Toyota Yarissal fék nélkül csúszkálni a hegyoldalban, meg kölcsönzőben megmagyarázni, hogy az alja már korábban is szét volt cseszve.

És hogy mi az, amit másképp csináltam volna. Gyakorlatilag semmit. Lehet hogy másodszor is Suzuki Jimmy-t kellett volna bérelnem. Másképp biztos lehetett volna ezt a túrát szervezni, de az maximum más lett volna, de semmiképp sem jobb. Mondjuk 4 hét alatt egy A4 papír tele lett olyan dolgokkal, amivel Dettit bosszantottam(még a wc kefét is eltörtem, talán ezt bánom a legjobban), és erre a listára ma is került új bejegyzés.
Mondjuk ez a lista lehetett volna rövidebb.

De biztos Dettinek sem volt sokszor még olyan Karácsonyi Meglepetésben része, mint idén: legalábbis eléggé csodalkozott, amikor mondtam 26-án, hogy 3-4 óra gyaloglás után a földúton (ami olyan meredek volt, hogy terepjáró alig ment fel) már jó lesz, mert aszfaltos úton gyalogolhatunk tovább:) Meg amikor autón nem fogott a fék, és csúsztúnk vissza a lejtőn, ő is tiszta erőből fékezett a jobb oldalon, biztos benyomódott a padló, mert még a hátát is hátra nyomta.

Eljöttem egy olyan helyre, ahol szép nyári meleg van, miközben otthon tél van, és itt egy helyen nagyon sok mindent láttam: vulkánokat, esőerdőt, tengerpartot, megismertem egy másik országot, kultúrát. Egy csomót geocachingeltünk, és pont olyan ládákat kerestünk, amik a legjobbak: valami szép természeti látványosság, jó túra közelében vannak.

Dettitől megtanultam hogy kell vezetni, mondjuk elején még dudát állandóan véletlenül nyomtam, ahol kellett ott meg ő nyomta helyettem, de most már tudom, hogy az autó meg a vezetés legfontabb eszköze a duda, amit minden vezetési szituációban használni kell.

Négy hétig voltam itt, és Detti csak harmadik hét után volt úgy először, hogy na jó most pakolom a cuccaimat, és megyek innen. Előtte három hétig egyszer sem mondta, hogy mennem kell (mondjuk a wc kefe miatt már az első héten rezgett a léc). Ez tőlem nagyon jó teljesítmény. Vagy inkább tőle:)

Meg hugomnál gyerekek is biztos várják már karácsonyi ajándékokat. Máté és Marci egy plüss papagájt és tukánt kapnak. Biztos hugom is örülni fog, hogy ilyen értelmes dolgot kapnak.
Meg mindketten kapnak egy-egy fából készült békát, aminek hátán recék vannak, és egy kis fapálcát azon végighúzva békabrekegés utánozható. Talán hugom is el tudja viselni majd az állandó békahangokat. Még jó hogy ez is Detti ötlete volt, nem csak a tukán meg a papagáj:)

Szóval Mop-nak igaza van, hogy milyen jó itt a nyári melegben, amikor otthon tél van. Meg Gergőnek is igaza van, hogy most menni kell haza havat lapátolni:)

U.I..: A tengerpartos képek az előző két postnál beszúrt linken már elérhetőek.

Costa Rica tengerpart

Múlt hét kedden béreltem autót amivel szerdán indultam a tengerpartra. Eredetileg megint Suzuki Jimmy-t akartam bérelni, de az nem volt egyik kölcsönzőnél sem, és az egyik helyen felájonlattak helyette egy Daihatsu Bego-t még egy kicsit olcsóbban is. Először meg is örültem, mert ez is 4X4 magas felépítésű 1500 motorral, és kényelmesebb, mint a Jimmy. Aztán gyorsan kiderült, hogy Jimmy sokkal jobb, mert ennek a kocsinak eleg nagy a tömege, es ezért nagyon lomha, meg nagy mérete miatt szűk helyeken is nehezebb vele közlekedni. Mikor első este felmentünk Barvához nagyon nyilvánvaló lett az autó lomhasága.

Szerdán az út 4 órán át tartott a tengerpartig. San Jose-bol lementem Santa Maria-ba és a Reserve Los Santos-t keletről kerültem meg egy 120 km hosszú szerpentinen haladva, ami során elmentem a 3491 meter magas Cerro de la Muerta mellett. Közben sikerült pár jó képet csinálnom úgy, hogy ahol álltam teljesen jó volt a kilátás, de az alacsonyabb hegyek már felhőben voltak. Meg lett pár Daihatsu reklám kép is, pedig a kocsi nem érdemelte meg. Csak pár helyen tudtam megállni fényképezni, mert legtöbb helyen út szélén egyből merdek hegyoldal volt.

Már majdnem sötétedett mikorra Dominicalba értem. Sikerült gyorsan egy jó hotelt találnom, és gondoltam lemegyek a tengerpartra körülnézni. Hotel közelében az autóból már úgy halottam, hogy a tenger morajlását hallom, de at gondoltam, hogy biztos távolabb van, mert alig láttam embereket. Amikor lemntem aztán a partra kiderült, hogy tényleg közel van, de alig voltak páran.

Másnap reggel amikor világossal lementem, akkor lepődtem meg igazán, pedig Detti már mesélte, hogy amikor ő lement először azt kérdezte: "Hol vannak innen az emberek?". Úgy látszik mégsem készített jól fel a helyzetre, vagy én nem készültem jól fel, mert ugyanezt kérdeztem. Több kilóméteren elláttam mindkét irányba, de alig voltak emberek a parton, pedig az idő is nagyon szép volt. Mindkét irányba jó messzire elmentem a homokos parton, jót lehetne itt futni reggelenként, mondjuk 6-kor, amikor még nem éget agyon a nap. Nagyon erősen sütött a nap, most először vettem komolyan Detti tanácsát (napsütéssel kapcsolatban, mert másban mindig egyből hallgatam rá:), és jól bekentem magam. Így estére csak egy négyzet alakú terület volt a hátamon, ahol nem tudtam bekenni, ami nagyon égetett. Este beszéltünk Dettivel, és mondta, hogy közelben van két gc láda.

Péntek reggel már 7 előtt elindultam megkeresni őket, és az elsőnél annyi volt a segítség, hogy egy láda odújában van. GPS elég pontosan odanavigált a fához, volt rajta egy nagy üreg, és közelben nem is volt más fa, de ennek a fának az odújában nem találtam. Másik láda 9 km távolabb volt, vagyis oda rejtették, mert addigra már nem volt ott. Kb. fél órát kerestem de ezt sem találtam. Után hotelben megnéztem logokat, és mindkét ládát csak egy ember találta meg, azóta pedig 3-an sikertelenül (még jó hogy olyan ládákat is szívesen keresek, amik már biztosan elvesztek). Úgyhogy amikor Detti írta hogy megvan San Rafael ládánk első megtalálója, akkor ezt a sikertörténetet nem is említettem Neki. Pénteken már nem sütött a nap, felhős volt az ég, de azért fürödni lehetett. A vízben valami megvágta a lábamat, és idén még biztos nem futottam olyan gyorsan 100 métert, mint akkor a partig. Visszamentem hotelbe, check out-ot megcsináltam, és indultam Manuel Antonioba, egy óra alatt oda is értem.

Megkerestem hotelt leraktam saját táskámat, meg Detti három táskáját, amit előre küldött velem, de fürödni itt sem tudtam, mert elkezdett esni az eső. Ekkor tanultam meg egy újabb fajta esőt, ami olyan, hogy szarrá ázol, ha nincs rajtad esőkabát. Meg ha van akkor is.
Detti busza fél 10-kor érkezett Quepos-ba, és mivel Manual Antonion nem volt térerő, elindultam hamarabb. Először nem találtam buszmegállót, és egy rossz utcába mentem be, ami olyan gettó volt, hogy Nálam csak azok csodálkoztak jobban, akik ott voltak, mert nem értették, hogy hogy mertem oda bemenni. Tegnap is pont így jártunk, amikor mentünk Toyota Yarissal ládázni, és egy helyen rossz utcában fordultunk le. Ilyen helyre befordulni izgalmasabb, mint a vidámparkban a hullámvasút, vagy egyirányú utcába forgalommal szemben behajtani.

Hétvégét tengerparton töltöttük, de erről Detti már írt, és blogírásban meg autóvezetésben nem akarok vele versenyezni, úgyhogy erről nem is írok.

Vasárnap még hazafelé tengerpartról elmentünk Detti munkahelyére az autójáért, és őt követve mentünk hozza, és az ő Suzuki Altója 800 motorral sokkal fürgébb volt, mint a Dahaitsu az 1500 motorral a nagy mérete miatt. Mondjuk Dettivel akkor sem akarnék versenyezni, ha Ferrariban ülnék, de azért itt párszor nagyon lemeradtunk Daihatsuval, még jó hogy a kocsira lehetett fogni.

A képeket itt nézhetitek meg, KLIKK!

Manuel Antonio Nemzeti Park

Kicsit el vagyunk maradva a beszámolókkal, amit igyekszünk folyamatosan pótolni. Múlt héten szerdán Feri Dominical-ba utazott és két napot töltött ott, én pedig pénteken mentem utána munka után, busszal Quepos-ra, ahol már várt rám. Egész délután esett az eső, így ő jobb hijján végig lustálkodta azt az időt, amíg én a buszon Lostot néztem az ipodomról. Szomorúan tapasztaltuk, hogy bár Manuel Antonio az egyik leglátogatottabb tengerpartok egyike, az élet már este 10-kor megáll (megjegyzem pár éve még nem így volt). 10-kor érkeztem, becsekkolásnál érdeks szituáció állt elő. A recepciónál ezt kérdeztem:

- Te vagy az Jézus?

Nem, nem bolondultam meg, valóban így hívják a recepcióst, akinél a foglalást csináltam. Ez egy igen elterjedt név Costa Rica-n. Fél 11-re már minden étterem bezárt, így éhesen (csak müzlivel a hasunkban) tértünk nyugovóra.

Másnap a nemzeti parkot néztük meg. Emlékezetemben még az a kép élt, hogy a park a part mellett húzodik, majmok ugrandoznak a fán, és békésen lehet úszni a vízben. Ehhez képest úgy átalakították, hogy kb 45 percig kerestük a bejáratot (ami régen a jelenlegi kijárat helyén volt) és 4 több kilóméteres túraútvonal közül választhattunk. Az vígasztalt, hogy a Ferit is helyi áron tudtam bevinni, így a két belépő ára kevesebb volt, mint amennyit neki kellett volna fizetnie egyedül.

2 láda volt a parkban, ebből az egyikhez a név és pontatlan leírás alapján rossz irányba indultunk el, és egy igen meredek, sáros részen kellett leereszkednünk, mely egy sziklás helyre vezetett minket. Mit ne mondjak, nem érte meg a túra a látványért, mert írtó meleg volt, patakokban folyt rólunk a víz, és inkább fürödtünk volna helyette. Kiderült, hogy a kilátóban van a láda, így újabb túra várt ránk, ekkor már szakadt papucsban kellett tovább mennem, amit egy befőttes gumival erősítettem a lábamhoz. Nagy meglepetésünkre egy iguána őrízte a ládát. Sokáig tévesen a deszkák alatt, négykézláb csúszva kerestük, miközben az oszlop mellett volt elrejtve. A kilátás tényleg szép volt.

A parta visszaérve órákig csodáltuk a kismajmokat, akik egy karnyújtásnyira játszadoztak tőlünk. Feri ekkor mondta, hogy ezért már megért bejönnünk, mégha a fürdés rovására is ment. Az erről készült videókat majd felrakjuk egy másik postba.

A második láda egy másik kilátónál volt. Itt egy kicsit több ideig tartott, míg megtaláltuk. Szokásomhoz híven végigtúrtam a susnyákost, pedig a láda három fával alrébb volt, csak nem volt jó a gps vétel, és a leírás is félre érthető volt. 3 helyi srác is csatlakozott hozzánk a keresésben, pedig azt sem tudtak mi az a geocaching. Az egyiknek úgy megtetszett, hogy még ő is írt a logba. A majmok is kiváncsiskodtak, de itt már közel sem voltak olyan barátságosak, mint a parton lévő társaik. Valamitől nagyon megijedtek, körénk gyűltek, és a fáról üvöltöttek felénk... Egyetlen lányként a jelenlevők közül egy kicsit megijedtem, még akkor is ha tudtam, hogy max ránk kakilnak, de más bajunk nem eshetett volna amúgy sem.

Boldogan mentünk vissza, hogy bár hosszas keresgélés után, de meglett mindkét láda. Az egyiket már 144-en találták meg, a másikat kb 45-en, úgyhogy égő lett volna ha pont nekünk nem sikerül, szerintem a többieket is ez ösztönözte a tizedik megtalálás után.

Még arra is jutott időnk, hogy megmártózzunk a kellemesen hűvős óceánba, mielőtt kitessékeltek volna minket a parkból zárás miatt. Egy patakon kellett átsétálnunk, ami válig ért a dagály miatt, mivel nem akartunk feleslegesen fizetni a pénzéhes helyieknek, akik aranyárban vittek volna át ezen a 10 méteres szakaszon a csónakukkal.

Megkértünk egy spanyol családot, hogy vigyázzanak a cuccainkra, amíg mi folytattuk a luickolást sötétedésig. Este finomat ettünk, és sikerült pár ötletes ajándékra is szert tenni. Csak este 9 felé kezdett el megint esni az eső, amikor már visszaértünk a hotelba.

Másnap még borús volt a reggel, de Feri bemerészkedett a tengerbe, amíg én elsétáltam a part távolabbi végébe. Pontban 11-kor kicsekkoltunk, és elbúcsuztunk Jézustól.

A képeket ITT tekinthetitek meg, KLIKK!!!

Felejthetetlen karácsony

Feri ismét kocsit bérelt, de az ünnepre való tekintettel már kifogytak a terepjárókból, és csak egy szakadt Toyota Yaris jutott neki, aminek még az ajtaja sem zárodott/nyitódott rendesen, hiába hagyták jóvá a foglalását előző nap az interneten... A nagy kérdés: hová mennjünk, mit csináljunk december 25-én? A választás egy Catagohoz közeli ládára esett, amit még 2005-ben rejtettek el, melyet azóta sem talált meg senki, de még csak nem is keresték. Illetve kinéztünk 3 másikat is a közelében.

Az útat egészen jó állapotban találtuk, csak az utolsó 12 km volt földút. „Ha már itt vagyunk, akkor mennjünk tovább” csatakiáltással vágtunk neki. Hepe-hupás, köves földúton már-már leért a kocsi alja, de a körülményekhez képest derekasan helyt állt. Amikor az utolsó pár kilóméter már tényleg nagyon meredek volt, és a kocsi hát ki-kifarolt a kanyarokban, akkor hangosan kimondtam, ami már mindkettőnk fejében titkon megfogalmazódott: Hogyan fogunk visszajutni?

Feri eltünődött ezen a magas röptű kérdésen, és úgy döntöttünk, hogy a következő lehetőségnél félre állunk, és gyalog folytatjuk az utunkat. Igen ám, de amikor a rövid tanakodás után újra beindítottuk a kocsit, meglepetten tapasztaltuk, hogy a féknek padlógáz funkciója is van, és az eső is szemerkél... Hát, akkor nincs más választásunk, forduljunk vissza... Feri jókedvűen mondta, hogy jó hír, hogy csak felfelé kell mennünk, ergó nem kell fékeznünk. Kb. 100 métert tettünk meg, amikor az első akadályba botlttunk: a kis Toyota Yaris nem bírt a meredek emelkedővel, és visszacsúszott. Lábunkat a padlóig feszítettük, mint Frédi és Béni a kőkorszaki autóban, és a kocsi nagy nehezen megállt a kézifék segítségével. Feri visszanavigálta egy biztonságosnak tűnő helyre, a híd közelében, lemérte a koordinátákat és neki vágtunk a 12 km-es szakasznak gyalog.

Ezen az Isten háta mögötti helyen még térerő sem volt. Azon gondolkoztam, hogy ha még sikerül is rávennem valakit, hogy jöjjön értünk karácsonykor, akkor sem tudjuk elmagyarázni, hogy hol vagyunk, hiszen mi is a GPS-t követtük, és bizony legalább 30 kilóméterre voltunk a legközelebbi várostól, aminek tudtuk a nevét... Feri azzal bíztatott, hogy ne aggódjak, a szervezetem majd hozzá szokik, az intenzív megterheléshez, és nem lesz olyan vészes a túra. Ez azon szituációk közé tartozik, amikor vagy sírsz vagy nevetsz. Mi az utóbbit választottuk.

Találkoztunk három indián gyerekkel (mint később megtudtuk ők Panama határáról valósak, és kávészezonban a családjuk itt szüreteli a kávét). Úgy néztek ránk, mint az UFO-ra, fehér ember erre olyan ritka, mint a jeges maci. Kb. Háromnegyed órája gyalogolhatunk már, szakadt rólunk a víz, és kezdett besötétedni, amikor az út szélén megpillantottunk egy házat, JEEP-pel a garázsban. Viccesen megjegyeztem, hogy mennjünk be, de magam sem gondoltam komolyan, hogy december 25-én zavarjuk meg a világ eldugodtabb helyén élő család karácsonyát. Feri viszont komolyan vette, és mire észbe kaptam már az ajtójukon dörömbölt, és angolul magyarázott nekik, mire ők kijöttek fülig érő szájjal, egy kettőre összegyűlt a család apraja nagyja, és ők spanyolul válaszoltak neki vissza.

Észbe kaptam, én is odamentem, és elmagyaráztam, hogy mi történt, és megkértem őket, hogy vigyenek be minket a legközelebbi faluba. Hosszas tanácskozés után felhívták a kocsi tulajdonosát, akinek újabb félóra eltelte után sikerült kiásni a kocsit a garázsból, és csodák csodájéra be is indította. Visszakönyörögtük magunkat a mi kocsinkhoz, még jobban félre álltunk vele, majd a falu felé vettük az irányt.Az egyik női tag meggondolta magát, tudta hogy az év eseményét nem hagyhatja ki, ő is beszállt, amikor elhaladtunk a ház előtt. Kiderült, hogy itt akár oroszlánnal is talalkozhattunk volna, ami ha annyira megéhezik, akkor akár közel is merészkedik a lakott területekhez. 45 perc alatt tettük meg ezt a 12 km-es szakaszt úgy, hogy sok helyen még egyes sebességben is lefulladt a terepjáró.

Ferivel szörnyülködve néztünk egymásra, és nem értettük miért nem tűnt fel egyikünknek sem, hogy ez nem személyautónak való út. Felirattuk a kocsi megtalálási helyét megmentőinkkel, megköszöntük a segítségüket, és taxit fogtunk.

Mire a Feri a taxihoz ért lóhalálában, már beszállt egy idősebb úr, akit a sofőr szó szerint páros lábbal rugott ki, amikor megtudta, hogy mi Cartagoig mennénk. Onnan a következő taxi hazáig vitt. A 72 km-es út megtétele 100 dolcsinkba került összesen.

Egy biztos a 2009-es karácsony örökre bevésődött mindkettőnk emlékezetébe. Térdre borulva adtam hálát az égieknek, hogy már este 8-ra otthon voltunk épségben.

Boldog Karácsonyt!

Gondolom a karácsony ünnepét nem kell senkinek sem bemutatnom. Kívételesen elmarad a megszokott ünnep leírás.

Mivel Costa Rica lakosságának 95% katolikus, és aktívan gyakorolja a vallást is, ezért ez itt is igen fontos ünnep, mintahogy a világ szinte nagyrészén. Nekem még nem sikerült megszoknom a 30 fokos melegben való karácsonyozás hangulatát pálmafákkal, még ennyi év után sem az igazi így a családom nélkül.

És akkor zárásként egy érdekesség. Minden Costa Rica-i család házatáján található hasonló Szent Családos makett a három királlyal, mint amit a képen is látni. Állítólag akkor jó, ha nem te veszed, hanem valaki neked ajándékoz egy ilyet. A lengyel kolléganőm csinált magának egyet gipszből még december első hetében, amit a két kutyája előszeretettel szétrombolt. Majd kapott egyet ajándékba a sógornőjétől, ami azóta is megvan. Monda ide vagy oda, ez itt egy hagyomány.
Kellemes, békés karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! KLIKK !!!

Monteverde

Második héten dec 9-12 között Monteverdében voltam. Mivel autóval mentem ezért előtte interneten összehasonlítottam az autókölcsönzők árait, de lényeges különbséget nem találtam. Végül az Alamo-t választotam, mert náluk meg tudtam azt csinálni, hogy reptéren kölcsönöztem, és San José-ban van Paseo Colon közelében adtam le, ami közel volt a fesztiválhoz. Az autót indulás előtti nap lefoglaltam, mert a busz Poas-tól visszafelé amúgy is reptéren tett le. Egy kis terepjárot akartam, és egy Suzuki Jimmy-t választottam. Jó választás volt, mert kis autó, keveset fogyaszt, és fürge, meg terepen is nagyon jól bírja a strapát. Az autóbérléssel elég sok idő elment, és az út is 3 és fél órán át tartott, 4 után értem oda. Az utolsó 20 km földút volt, meg menet közben is töbször megálltam tájat és az autót fényképezni, hogy Suzukinak is csináljak egy kis reklámot.

Lonely nagyon ajánlotta Pension Santa Elena-t, ezért először azt kerestme meg, de egy kis útszéli hotel volt főút mellett, nem volt semmi hangulata. Miközben ezt a szállást kerestem egy srác ajánlott másik hotelt, és megnéztem azt: Cabinas Vista el Golfo. Hangulatos kis hely volt földút mellett, erdő szélén, és csak 15 dollár volt éjszaktánként wifi-vel együtt így azt választottam. Légkondi nem volt, de minden éjjel nagy vihar volt, meg hűvös, így nem is kellett. Másnap reggel 7-kor keltem, reggeliztem, csináltam szendvicseket egész napra, és megterveztem hogy mit fogok megnézni.

Először elmentem St. Luis-ba ami Monteverdétől 10 km-re van, megnézni a vízesést. Itt már nem csak táblák nem voltak, hanem út is alig, két kis patakon is át kellett menni Jimmyvel az erdőben. Mivel nem voltam benne biztos, hogy jó felé megyek, mert az út többször is elágazott, ezért megörültem, amikor láttam 3 munkást, de ők nem tudtak angolul, nem értették mi a vízesés. Így levettem ásványvizes palack tetejét, jó magasra tartottam, és vizet a földre öntöttem, hogy utánozzam vízesést. Egyikük jó nagyot nevetett, és mondta: "Ah la catarata".
Pedig ezt a szót már sokszor hallottam Dettitől, többször nevettem is, hogy milyen pörgősen mondja. (Mondassátok ki Vele, ha találkoztok:) Mikor végre odaértem bejárathoz azon csodalkoztam, hogy Monteverdébe sokan látogatnak, de a vízesést előző nap csak 17-en nézték meg. Kb. 1 óráig mentem az ösvényen felfelé, mire a vízeséshez értem. Útközben több patakon is át kellett menni padlókon, sziklákon kersztül nagyon hangulatos volt. Mikor felértem először csak a vízesés alsó felét pillantotam meg, de az is nagy volt, az egész pedig kb. olyan magas mint amit az Arenalnal amit láttunk. A különbség az volt, hogy felső részen nem szabad vízesés volt, hanem merdeken folyt a víz a sziklaüregben. Levetettem cipőmet bementem vízbe, és onnan is csináltam pár képet, mint ahogy Dettivel már függőhidaknál is csináltuk.

Lefelé már gyorsabb volt az út, és utána Monteverde Cloud Forest-be mentem. 1 körül értem oda, és bejáratnál kérdezték, hogy mennyi időt akarok ott tölteni, mert az alapján ajánlanak túrát. Mondtam, hogy nem időre megyek, hanem az egészet be akarom járni. A park fél 5-ig van nyitva, de zárás után jöttem ki. Korábban még nem jártam felhőerdőben, így nagy újdonság volt. Közben másfél órát esett az eső, így addigra már több esőfajtát ismetem, mint Forrest Gump.

Volt kis szemű szúrós eső, nagy szemű áztató eső, meg olyan is, amit leginkább anyós esőnek lehetne nevezni: először még kellemes, ahogy lehűt a nagy melegben, de pár perc múlva már majdnem kiveri a szemedet.

Ami meglepett, hogy az aljnövényzet nagyon sűrű, de erre Detti már korábban felkészített, és mondta, hogy a valóságban Rambo nem tudna futni az esőerdőben. Így egy világ omlott össze bennem Rambo-val kapcsolatban. A park hivatalosan csak 4-ig van nyitva, de én fél 5 után mentem ki.

Volt még egy gyalogtúra amit meg akartam csinálni, de mivel nem sok idő volt, ezért gondoltam, hogy ezért megcsinálom Jimmy-vel. Nagyon jól bírta meredek kaptatókat, de azokon a réseken ahol gyorsabban lehetett menni a nagyobb gödrökben úgy ingadozott a kaszni, mint egy rugó.
Volt egy nagyobb gödör amin még éppen át tudtam menni, de 20 méterel alrébb a következőnél már esélyem sem volt. Visszatolattam egy kicsit, mert éppen volt ott egy telek, és a kerítés nem közv az út mellett kezdődött, így ott mentem előre-hátra, hogy megforduljak, de szerencsére kijött a tulaj és kinyitotta az ajtót.

Másnap reggel megint 7-kor keltem, és reggelinél a konyhában az egyik srác éppen tojást sütött.
Elkezdtünk beszélgetni, és mivel láttam, hogy csak 2 tojást süt, és úgy gondoltam tepsiben 4 is elfér, megkértem, hogy csináljom Nekem is 2-t. Mikor aztán láttam, hogy Nekem csinált külön 2-t, és aztán magának megint, akkor nagyon kellemetlenül éreztem magam, és mondtam neki, hogy kocsival vagyok, ha gondolják csatlakozzanak hozzám. Így Santa Elena Cloud Forest-hez már 3-an mentünk. Bejáratnál sikerült kolibriket fényképezni. Ezen kívűl sok jó kép nem készült, mert az esőerdőben a sűrű növényzetben a képek nem adják jól vissza a látványt. Itt is bejártuk az egészet. Nekem ez jobban is tetszett, mert sokkal természetesebb volt, mint Monteverde Cloud Forest, mert itt csak annyit csináltak, hogy út mentén fákat kivágták, ott pedig az úton égig fektett fák voltak.

Utána függőhidakhoz már egyedül mentem, és jobb lett volna itt hamarabb járni, mint Arenalnál, mert ez nem volt olyan hangulatos, összes híd ugyanolyan vashíd volt, táj sem volt olyan változatos, nem volt sem catarata, sem mirador (gyk kilátó). Este még elmentem ahhoz a túrához, amivel Jimmyvel előző nap nem sikerült megbírkózni.

Szombaton reggel 5:20-kor keltem, mert 4 órát számítottam az útra, kocsit is visza kellett vinnem, és utána mentünk fesztiválra. Dettitől azt a feladatot kaptam, hogy derítsem ki, mi a különbség felhőerdő és az esőerdő között, ezt meg is kérdeztem Santa Elene Cloud Forest bejáratánál. A különbséeg csak a magasság, 1400 méter felett esőerdő, alatta felhőerdő. Mikor hazajöttem, kiderült, hogy Detti már megnézte interneten (csak ott nem adtak ilyen pontos adatot erről), még jó, hogy így is megérte elmenni:)


A KÉPEKET ITT NÉZHETITEK MEG!!!

Geocaching, megvan a 3 kúp alakú nano helye

Azt hiszem a 3 kúp alakú nano, amit Apika küldött nekem a lehető legjobb helyre került, a számomra három legkedvesebb templomhoz.

Az első ugye Zarcerba, amiről már készült bejegyzés, lásd korábbi post.

A másodikat még hétfőn rejtettük el a lakásomhoz közeli templomnál. A választás azért esett erre a helyre, mert egyrészt közel van, és könnyű pótolni, ha valami történne vele. Másrészt az építészeten belül mindig is a gótikus stílus volt a kedvencem, ami itt Costa Rica-n igen ritka számban fordul elő rövid történelmük miatt. A templom építésének pontos időpontját ködfelhő öleli körbe, a neten eltérő adatokat találtam, 1797-t és 1962-t is említik. Az elsőt túl korainak tartom, míg a másodikat meg túlsagosan későnek. Persze ez mit sem változtat a szépségén.

Ééééééés már meg is van az első szerencsés megtalálónk, dec 17-én, 3 nappal a láda publikálása után. Juhuuuuuuuuuuuuuuuuu!!!!!!!!

Hát nem gyönyörű a templom?

Harmadik rejtés helye pedig Cartagoban történt. A várost 1563-ban alapították, és 1823-ig volt a fővárosa Costa Rica-nak. A nevezetességek közé tartozik többek között, hogy a Fekete Madonnának, egy kis szűz Mária szobornak ad otthont.

Cartagoban van egy kis fekete szobra Virgin Marynek, a La Negrita. A történet szerint egy fiatal leány játszott egy patakban 1635. augusztus 2.-án, amíg az anyja a ruhákat mosta. Egy szikla tetején talált egy szobrocskát és haza vitte. Amint az anyja felfedezte a dolgot nagyon mérges lett és elrendelte, hogy vigye vissza azt, hiszen az eredeti tulajdonosa nagyon feldúlt lehetett. A kis leány a dobozhoz ment, ahová elrejtette a szobrocskát, azonban hült helyét lelte csupán. A következő napon amikor visszatért a patakhoz a szobor ismét a régi helyén volt. Az anyja amikor konstatálta a dolgot haragra gerjedt, azt gondolván a leánya hazudott neki. Ekkor ismét elvitték a szobroz, ezúttal azzal a szándékkal, hogy elvigyék azt a helyi papnak. Másnap szedelőzködtek, hogy magukhoz veszik a szobrot és indulnak a paphoz, ismét hült helyét találták. Azonnal leszaladtak a patakhoz és csodák-csodájára a kis szobor a szikla tetején ücsörgött ismét.
Ezt égi jelnek vélték és kegyhely valamint templom épült e helyen.

Az eredeti építményt 1920-ban egy földrengés romokba döntötte. A jelenlegi templom a La Bazílica de Nuestra Senora de la Los Angeles (lásd a fotót) 6 évvel később épült fel. A Bazilika a bizánci építészeti hagyomány alapján épült és minden bizonnyal a legkülönlegesebb temploma az országnak.

A templom északi oldala a Virgin Mary kegyhely pontosan azon az oldalon fekszik ahol anno a szobrot felfedezték. Minden évben Augusztus 2.-án zarándoklat van a kegyhely iránti tisztelet kifejezésére. Az ország minden szegletéből özönlenek emberek Cartagoba, imádkozni a szoborhoz és csoda tételekben reménykednek. A kegyhelyet övező falak mentén ajándékok hevernek szana-szét, amelyeket azok hagytak ott, akiket Negrita csodatevő ereje segített a gyógyuláshoz. Ezen csecse-becsék nagy része azoknak a testrészeknek a miniatür fémdarabkái, némelyikük aranyból, amelyek a csodás gyógyuláson mentek keresztül.

(Special thanks to APIKA a fordításért!)

Vulkán Barva - éjszakai túra

Feri kedden ismét autót bérelt, és Cartago-ba látogatott, erről bővebben majd egy másik postban. Volt olyan rendes, hogy értem jött a munkahelyemre, mert nem volt nálam a kocsim a rendszámtábla nap révén. Pontossága még mindig lenyűgöz. Kis kavarodás után tudtuk csak magunkat átverekedni a dugón.

Mivel Ferinél ismét egy terepjáró volt, ezért az a jó ötlete támadt, hogy mennjünk fel valahová, ahova amúgy az én kocsim nem jutna el. A választás egy közeli vulkánra esett, ahol még én sem jártam, Barvára. Rémhírekből már hallottam, hogy ide bizony nem lehet feljutni, csak is terepjáróval. Kívételesen nem túloztak, az utolsó pár km annyira szar volt, hogy még a lomha Daihatsu is megszenvedett, amíg felért.

Azt tudni kell, hogy Costa Rica-n az év minden napjában pontosan 12 órat süt a nap, és 12 órán át van sötétség, a nap mindig reggel 6-kor kel, és reggel 6-kor nyugszik. Mire Herediaba értünk már besötétedett. Nagyon jó kilátás nyílt a városra az úton felfelé, kár hogy az ilyet nehéz megörökíteni fényképezőgéppel. A nemzeti parkhoz érve nem láttunk semmit, csak egy adminisztrációs épületet, egy kerítést, ami megakadályozta az autók áthaladását, de mellette legalább egy-két méteres üres lyuk tátongott. Konstatáltuk, hogy a nyitvatartás 8-4-ig szólt, majd elemlámpával a kezünkben bementünk.

Az első húsz perces szakaszt végig rinyáltam, a baltás gyilkosos sztoritól kezdve, a vámpírokon át a párducok, barna medvék és jegesmacik lehetséges előfordulásának gyakoriságáig minden eszembe jutott. Leginkább attól tartottam, hogy a sorozat gyilkos majd kiugrik a bozótból és egy két perc alatt horror film főszereplőivé válunk. Természetesen azt is felhoztam, hogy mi igen hátárnyos helyzetben vagyunk, mert bármi is leselkedik ránk az erdő mélyén, ők tuti hamarabb vesznek észre minket, mert mi csak egy kb 20 méteres szakaszt tudtunk bepásztáni az elemlámpával. Többször nagyokat sikítottam, és szökdeltem mint az űzött vad. Ahogy nagymamám már olyan sokszor rámutatott erre a nagy igazságra: Dettikém, te imádsz félni. Feri legnagyobb megkönnyebülésére kifogytam az ötletekből, és ezzel a műbalhé véget ért az út egynegyedének megtétele után.

A netről szedtem le ezt a képet, mivel a sötétben nem fényképeztünk. Itt barangoltunk az erdőben.









Miután rájöttem, hogy nincs mit tenni, vagy ma halok meg vagy nem, már sokkal jobban élveztem a kirándulást. Végig beszélgettük az utat, filozofáltunk, és világmegváltó kérdésekkel dobálóztunk. Még messze vagyunk attól, hogy ezek tanúságát levonjuk, de bízunk benne, hogy előbb vagy utóbb minden kiderül majd.


A lagunát is megtaláltuk, de semmit nem láttunk belőle, egyrészt mert korom sötét volt, másrészt pedig azért, mert hatalmas köd vette körül. Ez az ami kimaradt:

Odafelé egy 45 perces kitérőt tettünk, ezért egy rövidebb úton mentünk haza, amit jól megszívtunk, mert térdig süppedtünk a sárba, és többször csúszott ki a talaj a lábunk alatt, de nem estünk el szerencsére. Barva vulkánja is a könnyen felejthető kategóriába tartozik, de az éjszakai túrának jó hangulata volt, főleg hogy belógtunk éjjnek évadján.

Teknősök-szigete: latin zene videó

Sapka és kesztyű árusok

Amíg mi a tengerparton süttetjük a hasunkat és lubickolunk, addig ti kapjátok az időzített bejegyzéseket!


Még novemberben írtam, hogy jönnek a decemberi szelek, és a sapka árusok zúdítják el az utcákat. Nos, íme a bizonyíték, nem vicceltem, de még csak nem is túloztam!

A Hawai'i vs Costa Rica csapat tagjainak dedikálva

Amióta ezt olvastam, nem hagy nyugodni a gondolat.

Perut idézném a www.costaricavshawaii.blogspot.com-ról: "A madár nem is érdekes, mert annyi van belőlük, mint a nyúlszar, kezdjetek már most hozzászokni."

Tény, ami tény a tukán valóban nemzeti jelkép (bár engem nem bűvölt el annyira, mint a kolibri, amit mindenki más leszar, mert itt nem látni az esőszemet a kolibritől effektus áll fent).

A Teknősök-szigete felé, az étteremben, ahol ettünk volt egy tukán. Ilyen közelről még sosem láttam. Elég baratságos volt, amikor mellette fényképeszkedtem, akkor egyszer csak odajött, és nyakon csókolt.

Nem úgy, mint a papagáj társa a szigeten, aki csak simán beleharapott a kezembe. Meg se mertem moccanni, mert féltem, hogy még a karmát is belém ereszti.

Egy szó, mint száz, nem csak gyönyörű képeket keszítettünk a fent említett három madárrol, de megörökítettük a tukán keserves zokogását is. Csak mondta, és mondta, és mondta rendületlenül. Nem tudom, hogy a nyúlszaros megjegyzéstől akadt így ki, vagy csak simán panaszkodott, de nem győztük kivárni, míg abba hagyja, így is majdnem lekéstük a buszt, és kénytelen kelletlen magára hagytuk.

KLIKK IDE A KÉPEKHEZ!!!!

Miki! Jössz nekem egy kengurus képpel! Felőlem akár kesztyűben is boxolhatsz vele a képen, bánom is én, de ne merd oda photoshoppolni magad! Igazi kengurus képet kérek, amit te készítettél LIVE. Chop, chop! Tick-tack, time is ticking away!

Zsombi, gondolom neked is bejön ez a videó, ilyet nem biztos, hogy láttál ázsiai körutad során!

Csak itt, csak most, csak nektek és A Hawai'i vs Costa Rica csapat tagjainak, és Zsombinak, következzék a tukán dala:

Isla de Tortuga, azaz a Teknősök-szigete

Isla de Tortuga az egy már hetekkel ezelőtt lekötött programként szerepelt a naptárunkban. Mivel ez csak egynapos kirándulás, ezért úgy időzítettük, hogy egy olyan hétvégére essen, amikor más dolgunk is van. A Festivel de la luz is fix időben volt, így pont jól jött ki, hogy ezt vasárnapra tettük.

Több utazási irodán keresztül lehet ezt lefoglalni, utána jártam, és az ára $75-120 között mozog. Annak ellenére, hogy már 3 héttel előtte utána néztünk, már így sem volt hely, csak a legdrágáb helyen, a legjobb szervezőnél. Az ár tartalmazza a mikrobusszal történő utazást San Joséból Punterenasig és vissza, a másfél órás hajózást Puntarenastól a szigetig és vissza, reggelit, ebédet, uzsonnát, és egy szabadon választott programot: banana boat ride-t vagy búvárkodást.

Aki többet információt szeretne erről megtundi, az itt nézhet utána:

http://www.calypsocruises.com/tortuga.asp

Egyetlen hátulütője van ennek a kirándulásnak: reggel 6-ra már San Joséban kell lennie az embernek... Mi roppantul nem örültünk ennek, de sikerült felkelnünk, és időben elindulnunk. Szegény Feri azt hitte elaludtam, mert nem hitte el, hogy csak fél órát szántam a készülődésre. De ha alvásról van szó, és irtó fáradt vagyok, akkor hihetetlen módon le tudom csökkenti az elkészülésre szánt időt.

Telefont nem vittünk, mert minek. Amit pontban 6:15-kor meg is bántunk, mert a busz még ekkor sem volt sehol. Szerencsére megpillantottunk 3 külföldinek látszó emberkét, az egyiket elneveztük a mexikói kokain bárónak, mert hatalmas szalmakalapja, sötét napszemüvege és napbarnított bőre volt. A második egy átlag amerikai nőre hasonlított, a férje pedig egy örök gyerekre kisfiús mosolyával. Kiderült, hogy ők is ugyanannak az utazási irodának a buszára vártak, mint mi, de nekik 6:20-at ígértek, aggodalomra semmi ok.

6:30-ra jött meg a busz. Kiderült, hogy két csoportra osztották a jenlevőket, és mi a helyiekhez kerültünk a személyi igazolványom száma miatt, így nekünk mindent spanyolul mondtak, és én fordítottam a Ferinek. Kb még három hotelnél álltunk meg, 7 utánra már minden utast felszedtünk. Félúton megálltunk reggelizni, ahol volt egy kalandos történetünk egy tukánnal, de erről bővebben majd egy külön bejegyzésben lesz szó. Fél 10 felé már megérkeztünk a kikötőbe, és sétahajóval folytattuk az utat, aminek 3 szintje volt. Mi a fedélzeten foglaltunk helyet, és élveztük a kellemes, tengerparti szelet. Gyümölcsökkel kínáltak minket, és üdítőket szolgáltak fel, a hangszórókból pedig latin zene bömbölt. A hangulat akkor tetőzött, amikor egy 60 év körüli japán nő hatalmas rózsaszín kalapban táncra perdült egy 25 év körüli vagány sráccal.

A sziget maga az egyszerűen mesés. Ha van mennyország a földön, akkor az mindenképpen a Costa Rica-i tengerpart mellett húzódik, még ennyi év után sem tudok betelni a szépségével. A víz pont annyira meleg, hogy egyből be tudsz menni, és amikor kijössz egyáltalán nem kell törülköző, mert a nap megszárít. Az volt az első, hogy megmártoztunk, Feri átúszott a közeli partra, én kb az egyharmadánál visszafordultam, mert tudtam, hogy onnan nem jöttem volna vissza délutánig sem.

Hangulatos zene szólt a parton, amíg végig ettük több fogásos menüt. Az is világossá vált, hogy a személyzet tagjai több feladatra is képesek, egy nap leforgása alatt egyszerre töltötték be a matróz, szakács, felszolgáló, idegenvezető és hajóskapitány szerepét.

Ebéd után volt egy kis időnk, ezért elmentünk ládázni. Mivel ez egy szűz sziget, ezért erősen törekednek arra, hogy minnél jobban megőrizzék a szigetet eredeti szépségében, így csak a parttól számított kb 500 méteres szakasz közterület. A láda egy ECO tour nevű kiránduló úton volt elrejtve, amiért fizetni kellett, mivel az már nem a közterület része. Itt megismerkedtünk az esőerdők harmadik tipúsával (az első két típúst Feri fogja ismertetni a Monteverde cimű bejegyzésében) a dry foresttel, azaz száraz erdő. Nevében is benne van, a dzsungeles erdő sokkal szárazabb, és a szárazabb aljnövényzetből adódóan nem fogja fel úgy a meleget, sokkal jobban átengedi a nap sugarait, ezért már az első 100 méter megtétele után patakokban folyt rólunk a víz, pedig csak a fürdőruha volt rajtunk.

A koordináták egy gyönyörű helyre vezettek, ahol kilátást nyertünk a tengerre. Hiába kerestük a ládát, már az előttünk lévők sem jártak szerencsével a bejegyzett log alapján. Az volt az eredeti terv, hogy mi is rejtünk saját ládát, de ennek a rejtésnek a helyszíne annyira szép volt, hogy inkább a hiányzó ládát pótoltuk, mondván nem ékeskedünk más tollával. Egy őzgidával is találkoztunk, amit sajnos nem sikerült megörökítenünk. Illetve egy kókuszdiót túró kisded vadmalac mellett is elhaladtunk. Tényleg megérte ez a kitérő, még ha a lubickolással eltöltött idő rovására ment.

A szabadfoglalkozásból mi a banana boat ride-t választottuk, egy banána alakú 6 személyes

felfújt hajótestet vontattak egy csónakkal. Általában úgy csinálják, hogy legalább egyszer bele borítsanak. Már azt hittük, hogy a geocachingelés miatt nem marad rá idő, megintcsak good guys have good luck (zsombi.com) lám lám kiharcoltuk, hogy benne legyünk az utolsó csoportban, a bananos hajón, indulás előtt 30 perccel. Pont mindenre jutott elég időnk, maximálisan kihasználtuk a kirándulást.

A hajón visszafelé a naplemente fotózása kötötte le a figyelmemet, míg Feri csak simán élvezte a minket körül ölelő táj szépségét.

Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy mindketten holt fáradtan, de mosollyal az arcunkon tértünk nyugovóra.

A képeket itt nézhetitek meg!

Fesztivál videók

Pompon lányok:



Latin zenekar:

Festival de la Luz

Elszoktam már a pontosságtól. Fél egyig dolgoztam, e tájt érkezett vissza a Feri is a Monteverdei kirándulásból. Felhívott, hogy akkor adta le a kocsit, és 5 percet késik, amit én automatikusan átváltottam a helyi időszámítás szertin, még minimum 20 perces várakozásra számítottam. Nagy volt a meglepetés, amikor tényleg 5 percen belül megjelent (hozzá tenném, hogy végig sprintelte a 15 perces sétát).

Mi is az a Festival de la Luz? Nos, minden év decemberének második szombatján tartják ezt az ünnepséget, amikor is kb 1 milló ember özönli el a káprázatos fényben uszó utcákat és várja a 15 kivilágitott hajótest szerű epítményt, a 14 zenekart, és egyéb attrakciót.

A várost már ekkor lezárták, szó szerint az út szélén kempingeztek az emberek. Már a kora délelőtti órákban kitették a pokrócukat, székeket a járdaszegélyre, pedig a fesztivál csak 6-kor kezdődött.A tűző napon volt, aki rögtönzött igló sátrak árnyékában, napernyővel várta az estét, de akadtak olyanok is, akik már a hűvős, decemberi szeleket véltek felfedezni a levegőben, és pulóverben, sapkában mulatták az időt.Besétáltunk a belváros szivébe, hogy lefotózzuk a legfontosabb látnivalókat. Feri csak három templommal később, a harmadik kupolás térnél, két színház után ismerte be, hogy nem túloztam, amikor San Josét két szóval jellemeztem: könnyen felejthető1. Minden fővárosnak van legalább egy olyan jelképe, amiről a turisták azt mondják, hogy Na, ez már döfi, ezt látni kell. San José kivételként erősíti ezt a nemes szabályt.

A SAN JOSÉRÓL KÉSZÜLT PÁR KÉPET ITT NÉZHETITEK MEG!

Egy hangutalos étteremben a napi menüből kértünk, amit kb egy órával a rendéles után hoztak ki. Feri még ekkor sem unta a rizses babot. Délután 4-kor visszaverekedtük magunkat a felvonulás kezdetének a helyszínére. A hatgyerekes pokrócos családok számát már csak az öt méterenkénti rendőrök száma lépte túl. Ha nem tudtuk volna mi készül, akkor tüntetésre gyanakodtunk volna. A magyar nyelv egyik igen nagy előnye, hogy senki nem érti, és a végtelenségig tetetheted, hogy te sem beszélsz más nyelven. Nem zavartattuk magunkat, a rendőrkordon mögött az út közepén tettük meg a táv nagy részét, a zsúfolt már-már kirakodóvásárnak látszó járda helyett. Csak a vége felé szólt be az egyik rendőr, aki úgy látszik nem hallotta, hogy külföldiül kararttyolunk, így kénytelenek voltunk taktikát váltani, és egy párhuzamos utcán vágtunk át.

Fél öt felé értünk vissza oda, ahonnan indult a felvonulás. Good guys have good luck (zsombi.com): az egyik elkerített VIP lelátó előtt akadtunk két szabad helyre a korláton. Lábizmunk vassá edződött, mert hol azon ültünk, hol rajta álltunk, néha meg csak támaszkodtunk. Így viszont kellő magasságból nézhettünk mindent, ellátunk az elöttünk elterülő embertömeg feje fölött. Két órát várakoztunk. Az egyik kisfiúnak nagyon megteszett a magyar nyelv és előszor felháborodva, később meg sejtelmesen mosolygott rák. Igazi ÁDÁZKA teremtést véltünk felfedezni benne: ártatlanságot sugárzó tekintetét csak az olykor sandán megvillanó szeme árulta el.

Szinte pontban 6-kor kezdődött évnyitóra/évzáróra emlékeztető stílusban a fesztivál: himnusz, köszöntő, beszéd, majd tüzijáték. Az első zenekar után a nagyobb automárkák új és különleges modelljei indultak nagy sikert aratva a kis terepjárok kétkerekeztetésével. Az első kivilágított, fény áradatban úszó épülettest megfejtése komoly fejtörést okozott. Belsejében a hatalmas focilabda sokat segített, de a színek és a jatékosok arca semmit nem mondott kilétükről. Kiderült, hogy a nemzet csillaga nem más, mint az az U20-as válogatott, akiket mi szorítottunk le a dobogóról. Sajnálom, hogy a mi fiainkat nem fogadta ilyen dicshimnusz.
A több mint két órás felvonuláson egymást váltottak a zenekarok, a jelmezes figurák, és a világító testekről integető kiralyfi és udvara. A legjobbak között szerepelt a Coca-Cola a jegesmacival, Alíz csodaországban, a Karib-tenger kalózainak bárkája, és egy CR nevezetességeivel kidíszitett fényben uszó hajó.

Tetszésünket a helyi egyetemi pompon lányok kidolgozott koerográfiája nyerte el. 4-5-ös csoportokra osztva dobálták a fiúk a magasba a lányokat. Hihetetlen erőnlétüktől még az állunk is leesett: nem csak kockás hasukat irigyeltük, de a csodálatra méltó magabiztosságukat is, amivel a levegőben egyensúlyoznak úgy, hogy csak az egyik bokájuk volt rögzítve. Az is gyakran előfordult, hogy a fiúk gyűrűje két lányt tartott, akik mosolyogva segítettek/tartottak egy harmadikat.

A KÉPEKET A FESZTIVÁLRÓL ITT NÉZHETITEK MEG!

Ha Ferinek sikerül feltöltenie, akkor videó is lesz erről (nekünk) holnapra.

Inbio

Első Pénteken InBio parkban voltam. Lonely Planet azt irta, hogy Barvaban van es 9-16-ig tart, ehhez kepest Santo Domingo-ban van, es 14-ig van nyitva.

11 után éertem oda, és mivel a pénztáros azt mondta, hogy lehet dolláral fizetni adtam Neki egy 100 dollárost. Kb. ennyit tudott angolul, mert utána már spanyolul mondott valamit, amit nem értettem. Odajött az egyik srác, Fabricionak hivják, aki ott dolgozik, és mondta, hogy 100 dollárossal nem tudok fizetni. Miután bementem mondta, hogy gyorsan elmondja hogy mi merre van, meg van egy filmjük is a parkról, így beültem az egyik terembe azt megnézni. Utána felajaánlotta, hogy 12:30-tól tart egy vezetett túrát egyetemistáknak és csatlakozzak hozzájuk. Addig volt még idő, ezért körbenéztem. Az egyetemistáknak is a film levetítésével kezdődött az előadás, utána pedig Fabricio elővett egy kis boát az egyik akváriumból, amit meg lehett fogni. Mivel lányokat illik előreengedni, főleg kígyó megfogásánál, így 3 egyetemista lányt is magam elé engedtem. Utána az udvarban láttam először iguánát, volt korodil, őz, majd átmentük a lepkefarmra. Jó sokáig bennt voltunk, több jó képet is tudtam csináni. Utána a kiscsirkék, nyulak és a kecskék már nem jelentettek sok újdonságot.

Dettivel megbeszéltük, hogy fél 5-kor indulunk munkahelyétől Arenálhoz, de fél 4-kor hívott, hogy áramszünet volt munkahelyén, és indulhatunk hamarabb. Gyorsan beültem egy taxi-ba, amikor Detti megint hívott, hogy találkozzunk inkább egy Suzuki autószalon előtt. De úgy látszik taxis nem értette azt a szót, hogy Suzuki, ezért inkább odaadtam Neki telefonomat, és megbeszélték ők, hogy hová vigyen. Út közben beszélgetünk, és mondta taxis, hogy mondjam megint, hogy Suzuki, és amikor kimondtam akkorát nevetett, hogy majdnem kitört a szélvédő, majd megmutatta, hogy hogyan kell kiejteni, és mondta, hogy mondjam megint, majd újból nevetett. Ezt kb. hatszor megismételte. A kettőnk reakciója között csak annyi volt a különbség, hogy én nem hangosan nevettem, mikor ő mondta. Még jó hogy a vezetésre is figyelt miközben úgy nevetett, hogy majdnem kiesett az autóból, így eljutottunk Suzukihoz. Innen mentünk tovább az Arenalhoz.

A képeket itt nézhetitek meg. KLIKK!

Vulkán Poas

Kedden Poas vulkánnál jártam. Busz csak naponta egyszer jár San Jose-ból, ami 8:30-kor indul, Lonely planet meg is írta pontosan, melyik utcából. Hogy biztosan odaérjek 6:15-kor keltem, és 7:25-kor már a Bus Heredianos-on voltam, de akkora dugó volt, hogy csak 7:15-kor szálltam le a buszról a végállomásnál. Beugrottam egy taxi-ba, és Lonely-ból mutattam a sofőrnek a címet. Nagyon lassan haladtunk, ezért 10 perc után mondtam Neki, hogy mutassa meg kezével az irányt, és már futottam is. Pár perc múlva odaértem a buszmegállóhoz, de egy csomó busz állt bent, és akit megkérdeztem azt mondta innen nem megy busz közvetlenül Poas-hoz, hanem el kell mennem Alejuelaba, és majd onnan egy másik busszal. Akkor odafutottam a legközelebbi buszhoz Lonely-val a kezemben, és az a segítő, aki a busz ajtajánál állt (néhány busznál induláskor áll lent is egy ember, aki engedi fel az embereket) ezt kérdezte: “Vulkán Poas”. Mondtam, hogy igen, de a soför meg már csukta az ajtót, csak ez a másik mondta Neki, hogy engedjen még fel. Mivel az út több, mint 2 óra volt, közben írtam meg az előzö blogot a megérkezésemről papírra.

Az út során végig latin zene szólt a rádióból. A sofőr sokszor a zene ritmusára az egyik kezével dobolt a kormányon, egy lassú emelkedő szakaszon még a feje főlé is tapsolt. Alejuelaban felszallt a buszra a soför 10 év körüli lánya is, aki hol elöl ült a szélvédőn, hol egy kis ülőkén a sofőr mellett középen.

Érkezés előtt 10 perccel megálltunk egy kis étteremnél. Mivel a személyzet nem beszélt angolul megkérdeztem az egyik túristát, aki szintén a busszal jött, hogy milyen fajta az a gyümölcslé, amit iszik, és ő meg megkínált, hogy kóstoljam meg. Kicsit meg is lepődtem, és visszautasítottam először, de erősködött, hogy igyak belőle. Ők hárman jöttek együtt, és amikor megérkeztünk, hívtak, hogy menjek Velük, így csatlakoztam hozzájuk. 2 rgentín, és egy kolumbiai, de még azt is alig értettem, hogy honnan jöttek, mert úgy mondták: “Arrhentina”. Amikor mondtak valamit akkor először általában nem tudtam, hogy angolul mondták rossz kiejtéssel, vagy spanyolul, és akkor meg sem kéne próbálni megérteni. Mondtam Nekik, hogy másnap megyek Monteverdébe, és azt mondák szívesen jönnének Velem, de majd még este felhívnak pontosítani.

Felmentünk kráterhez, utána lagúnához, ahol egy kis mókust is sikerült fényképezni, majd végigmentünk a kijelölt túrán. A Végén visszamentem megint a kráterhez, mert van ott egy geocaching, és ahhoz csináltam még pár fényképet. A parkoló mellett volt egy ajándékbolt, ahol sok ötletes ajándék volt. Volt béka, ami átlátszó üvegből készült. és a belsejében színes kövek voltak. Volt egy kis hamutál, ami egy kis fatörzs volt, rajta pedig egy fából faragott fejsze belevágva.

Mikor beszálltunk buszba, sofőr lánya ült az ülésben, és épp bekapcsolta az ablaktörlőt. Sikerült megbeszélnem sofőrrel, hogy álljon meg reptéren, ahol autót béreltem, amivel másnap indultam Monteverdébe.

De ezzel még nem ért a nap véget, mert este Dettivel elmentünk geocachingelni. 3 helyen voltunk, és mindhárom láda ötletes módon, hangulatos helyen volt elejtve. De erről már van egy másik bejegyzés.

A képeket itt nézhetitek meg. KLIKK!

Geocaching ezerrel

És akkor röviden az elmúlt hét terméseiről geocachinges szemszögből.

Múlt hét pénteken 8 felé érkeztünk az Arenálhoz. Becsekkoltunk a hotelbe, és a Fortuna nevű kisvárosban megvacsoráztunk. Fortuna amúgy kísértetiesen emlékeztet a 8 évvel ezelőtti Jacóra, mert egy fő utcából áll, aminek két szélén szuvenír boltok és hangulatos éttermek sorakoznak pár száz méteren át.

Az első kiszemelt láda közvetlenül a főutcával párhuzamosan, a leírás alapján egy nyugis, békés lakóparkban volt elrejtve. Először rossz helyen, egy iskolaudvaron akartunk sikertelenül keresztül vágni. Itt bele akadtunk egy kétes megjelenésű fiatal csávóba, aki az első ránézés után ártalmatlannak tűnt, sőt még segített is nekünk, illetve egy hajléktalan mellett is elmentünk. Többszörös zsákutca után megtaláltuk a bejáratot a lakóparkba. Nem voltunk elájulva sem a tereptől, sem a környezettől, sem a rejtés módjától. Szokásomhoz híven én a susnyákosban kerestem a ládát, míg a Feri kibökte egy betokerítés tövében egy kőhalom alatt. Egy műanyag joghurtos doboz nejlonba volt csomagolva. A kissé kifosztott ládát feltöltöttük, ott hagytuk a már szinte aláírásommá váló névjegykártyába fóliázott geocaching leírást, és magaunkhoz vettük mind a 6 utazóbogarat.

Nem tudom az előttünk lévők milyen kalandvágyból hagyták mind a hat bogarat egy ennyire kétes fekvésű láda tövében. Good guys have good luck (zsombi.com), mert abból a ládából, amit én már egy hónapja sasoltam, kivették az utazóbogarat a Hawai-ról jövő amerikai turisták, pont Feri érkezése előtti napon. A hat utazóbogár mindenképpen kárpótolt ezért minket.

Szombaton annyira tetszett nekünk a hotel fekvése, és a sok látnivaló egy helyen (pillangó-, békafarm, krokodilok, madarak, teknősök, tó, canopy stb), hogy elhatároztuk, hogy ide mindenképpen rejtünk egy ládát. Úgy emlékeztem -megjegyezném: tévesen- hogy a Los Suenos láda (ami egy hotel nevét viseli) is egy hatalmas hotelben van elrejtve. De később, amikor megnéztem, és elolvastam a pontos leírást, akkor rájöttem, hogy ezt elnéztem, mert a rejtés a hotel előtti parton történt. Nagyon tuti helyet találtunk, a pillangófarm bejáratától 20 méterre, egy növény tövében. A GPS nem mindig kapott vételt, de sikerült lejegyeznünk a pontos koordinátákat, ami sajnos később kitörlődött. Ez okból kifolyólag már éreztem, hogy ez nem jó jel, később pedig levelemmel megkerestem az egyik rendszergazdát, aki szintén megerősített, hogy ez a hely nem jó választás, sok macerával, engedéllyel, utána járással járna, és még akkor sem garantált, hogy jóvá hagynák. Szerencsére itt csak egy műanyag gyógyszeres dobozt hagytunk, pár darab magyar érmével, így nagy veszteség nem ért minket. inkább csak azért bánkodtunk, hogy mást nem hívhatunk ilyen csodálatos helyre.

Vasárnap az útón haza felé San Ramón helyett (azon az úton jöttünk) San Carlos felé mentünk vissza, hogy útba ejtsük a Zarcero nevű várost. Ebben a parkban található a számomra egyik legkedvesebb templom. Nem csak mesébe illő külsővel rendelkezik, de az előtte elterülő park is csodás, mert a fák minden féle figurát ábrázolnak (dinoszaurusztól kezdve, arcokon át, M betűs alakzatig). Éppen ezért sokáig csak McDonald's templomnak hívtam. Meglepő módon a kerítés végig betonból készült, és csak a 2 sarkában leltünk egy 90 cm-es vasból készült részre, pont szürke színben. A választás a telefonfülke árnyékában lévő sarokra esett, hátulról rögzítettük a 4 cm-es kúp alakú mágneses nano-t, amit Apika küldött nekem ajándékba.

Akit jobban érdekel a geocaching az itt nézheti meg a második -Ferivel első közösen- elrejtett ládánk leírását angolul.

Hétfőn Ferinek is dolgoznia kellett otthonról, ezért bejött hozzám a munkahelyemre. Onnan átmentünk a szomszédos parkba, az első elrejtett ládám helyszínére. Sajnos ismételten ellopták a ládát, most már harmadszorra. Azt a rémtörténetet is hallottuk, hogy az kiválasztott bálna bordája drogos ügyek lebonyolítására is használják, nem csak geocachingelésre. Úgy döntöttünk, hogy megváltoztatjuk egy multi ládára, ahol több helyet is meg kell nézni a parkban a kessingelőknek, kérdésekre kell majd válaszolniuk, a végcélt, egy újabb mágneses nanot pedig elhelyezzük a híd korlátja mögé. Már csak a kivitelezés hiányzik.

Kedden megnéztük azt a három ládát, ami a legközelebb van a lakásomhoz. Én még október végén látogattam ide. Az elsőhöz egy kicsit kellett sétálni, ami még izgisebb volt, mert már besötétedett, így elemlámpával kerestük meg. Feri egész hamar megtalálta, csak kicsit súgtam neki, de csak azért mert féltem a sötét erdőben hehe. Itt hagytuk az egyik utazóbogarat, ami amúgy is az USA-ba akart menni. Ferinek ez a láda tetszett eddig a legjobban (bevallom nekem is ez az egyik kedvencem, mert tök jó kis eldugott, hangulatos helyen van).

A másdik láda annak a nagy fának a tövében volt, amit mi hoztunk helyre a Toléval pár hete, mert ellopták. Szerencsére még mindíg megvan a láda, és azóta már megtalálta egy pár is.

A harmadik láda pedig az volt, amit én először nem találtam, és csak pár héttel ezelőtt sikerült felderíteni. Itt már nem súgtam, de az előttünk lévők nem rakták vissza rendesen, és egy része a ládának kikandikált a fatörzs alól, így ez sem okozott különösebb nehézséget a Ferinek. Itt is hagytunk egy utazóbogarat, ami valami Kennedy űrhajós központba akar menni, és majd a holdra. Itt volt egy árva, kevésbé ambiciós bogár, amit felvettünk, így Ferinek jelenleg 5 utazóbogara van.

Találtunk egy második rejtési helyet, egy hozzám közeli templom kertjében. Már csak le kell jegyeznünk a koordinátát, és ott kell hagynunk a második számú nanot.

Később a Poás vulkánnál Feri talált egy virtuális ládát, ahol pár kérdésre kell válaszolni a találat jóváhagyásáért.

Úgyhogy újabb skalpokkal növekedett a mi tárunk is.

Újabb őrangyalos csoda történet

Nem, nem az én őrangyalom aktiválta magát most. Este 10-kor hívtak egy ismeretlen számról, hogy a Tolénak autóbalesete volt, és hogy ki tudnák-e menni a helyszínre. Tole nem tudott kit hívni, mert a telefonja már napok óta rossz, és fejből csak két számra emlékezett: a haverja akkor nem volt elérhető, így rám esett a választás. Szerencsére, amikor az ürge mondta, hogy hova is kéne mennem, akkor hallottam a Tole-t a háttérben, és örültem, hogy legalább magánál van, mert úgy vettem ki a fickó szavaiból, hogy elég csúnya baleset volt.

Rögtön odamentem, nyugalmamat próbáltam megőrizni, és a kelleténél is figyelmesebben vezetni. Hát a látvány, ami fogadott, az nem semmi. A kocsi ripityéra törve feküdt a hátán az autópálya füves választórészén. Mint később kiderült, Tole a külső sávba akart lehajtani, hogy majd onnan mennjen le a következő lehetőségnél jobbra, de amikor meglátta, hogy mellette van egy másik autó, ekkor visszarántotta a kormányt. Ekkor vesztette el az uralmat a kocsi felett, ami kipördült, körbe-körbe cikázott vele egy fáig, aminek nekicsapódott, ekkor hármat pördült a kocsi, és háttal lefelé érkezett a földre. Akkora szerencséje volt, hogy mindeközben egyetlen másik kocsinak sem ütközött neki, és személyi sérülés sem történt.

A másik oldalon alig egy órával hamarabbi balesetet helyszíneltek, így perceken belül érkezett segítség. Szinte haja szála sem görbült, egyedül a fejére nőtt egy kisebb pukli, és a bal kezén a hüvelykújja dagadt meg, ami a körülményeket figyelembe véve tényleg csekélység.

Telefonommal készítettem egy képet a totál káros autóról. Én mondom, ez maga a csoda, hogy ennyire szerencsésen megúszta ezt a balesetet. Hiszem, hogy az ő őrangyala is igen szorgalmasan dolgozott.

Három a magyar igazság, 1 hete egyik ismerősöm telefonált rám, mert az egyik szórakozóhelyen drogot kevertek az italába, és valami csoda folytán eljutott az autójig, magára zárta, és nem esett bántódása, amíg oda nem értem. Az őrangyala neki is jó munkát végzett.

Szívből remélem, hogy az elmúlt hét lídércnyomása a tegnapi nappal fejeződött be, hogy az ünnepek melegséggel töltik majd be szivünket, és reménnyel telve várom egy szebb, új évet 2010-ben, ahol újra felfelé mehetünk a siker és a boldogság hegyén.

Arenál: Függőhídak

Befejező rész jön a hétvégéről, igazán nem sírhattok, sok képet raktunk fel, és részletesen be is számoltunk minden fűcsomóról. És akkor a túra utolsó szakasza következik.

Vasárnap reggel kicsit tovább aludtunk, mint előző nap, sőt még a légkondit is tök jól eltaláltuk, a 23 fok épp kellemesen hűvös volt. Az idő sokkal borusabb volt, olyan igazi felhős, párás, nyálas, amit az Arenáltól el lehet várni. Már majdnem esőkabatban kellett mennünk reggelizni, de végül pont nem esett, amikor elindultunk. Azért fázni még így sem fáztunk, maradt a rövid nadrág és a póló. Reggeli után elhelyeztünk egy geoládát hiába (erről majd a holnapi postban bővebben, több nap mint kolbász...). Majd megrohamoztuk a medencéket. Találtunk egy csúzdát, amit szombat este figyelmen kívül hagytunk. Tök jó hosszú volt, és irtó gyors. Ferinek kiesett az egyik kontakt lencséje, így vissza kellett mennie a szemüvegéjért, majd engem ugráltatott, hogy csússzak le minnél többször, hogy csináljon egy jó képet, úgyhogy nagyon elfáradtam már korán reggel. Délig maradtunk, aztán el kellett hagyni a hotelt, így mi a függőhidak felé orientálódtunk.

Ez még ki sem volt írva, így pár helyen megkérdeztük merre tovább, majd a legutolsó kereszteződés tövében megláttuk a táblát, már megsem lepődtünk...

A belépőnél itt nem járt nekem kedvezmény, mind a ketten ugyanannyit fizettünk, azaz 22 dolcsit fejenként.

Aki több információt szeretne megtudni erről a látványosságról, az itt találja meg az angol leírást:

http://www.hangingbridges.com/

A térkép, amit adtak pontatlan volt, és a pénztáros csajszi is rosszul magyarázta el, hogy mikor, honnan, merre. Még jó, hogy találkoztunk egy munkással, mert már majdnem egy rövidített útra tértünk le, abban a hitben hogy a helyiek által mini vízesésnek nevezett látványosság felé tartunk. Az egyik függőhidas képen rajta is van a segítőnk.

A szitáló esőben, 6 híd után jöttünk rá, hogy persze az esőkabátunk a kocsiban maradt. Annyira nem volt vészes, mert a fák sokat felfogtak az esőből, meg amúgy sem esett annyira. A függőhíd maga érdekes. Néha tériszonyom volt, amikor lenéztem, meg ahogy himbálozott alattunk a függő talaj (amit a mai napig nem tudok, hogy a Feri csörtetésének köszönhetek mögöttem, vagy amúgy is ennyire lehetett volna érezni). Amire mindketten rácsodálkoztunk, hogy egy ilyen vadnyugati tájon miért nem fából építik az ilyen dolgokat, nem egy vasból készült kilátó rontja a táj összhangját. Szintén furcsa volt, hogy az esőerdő szivében a fülledt melegre számítottunk, de e helyett kellemesen hűvös fogadott minket. Több gyíkot, és madarat láttunk, de nem sikerült megörükíteni azokat sajna.

A túra maga kb 2 órát vett igénybe. A lagunás hajókázás sajnos kimaradt a programból, de nem akartuk túlzsúfolni sem, és időben haza szerettünk volna érni.

Itt is csináltunk pár szép képet, amit itt tekinthettek meg.

És akkor a mindennapokról pár szót. Tegnap jó sokat pihentem, így egész jól éreztem magam, de délutánra nagyon megfájdult a fejem, és mintha egy picike hőemekledésem is lett volna. Visszamentem ugyanahoz a dokihoz, mert tegnap azt tanácsolta, hogyha nem érzem magam jól, akkor inkább jöjjek vissza mégegy szurira, hogy vasárnapra tényleg meggyógyuljak, és mehessek a már befizetett Teknősök-szigetére. Ha már itt voltam, megbeszéltem vele, hogy legyen olyan kedves beadni a Magyarországról hozott h1n1-es oltóanyagot is. Rendes volt, nem kellett győzködni, így ha jobban leszek, akkor jövő héten sort kerítünk erre is.

Feri is jól van, tökre örül a Suzuki Jimmynek, már bebarangolta fél Monteverdét. Két postot ígért fényképekkel vasárnapig. Lehet szurkolni!

Arenál: Fortuna vízesés

Úgy vettük ki a leírásokból (weboldalon, Lonley Planet stb), hogy minimum 3-4 órás túrával kell számolnunk a vízesés megtekintésére, így mire végeztünk a Nemzeti Parkkal már 3 óra múlt, és azt hittük, hogy nem lesz elég időnk. De szerencsére nem így történt.
Ki volt itt is táblázva az út, természetesen ugyanazon elv alapján, mint amikor jöttünk pénteken (tehát vagy a kereszteződés tövébe került a tábla, vagy utána), viszont nehezítette az amúgy rövid útszakasz megtételét, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kibetonozott- és földutak váltották egymást teljesen logikátlanul (lásd album első képét).

A belépő árban itt már kisebb volt a különbség, nekem $5, míg Ferinek $9. Ha pedig a hotel vagy más turisztikai iroda szervezésében csináltuk volna végig egy vezetővel, akkor 45 dolcsi lett volna fejenként. Kész rablás, de sok pénzt lehúznak azokról, akik nem járnak utána a dolgoknak.

Aki többet szeretne erről a túráról tudni, az ezen az oldalon járhat utána:

http://www.arenaladifort.com/

A túra maga kb 15 perc volt. Nagyon meredek úton kellett lemennünk, de jól ki volt építve. Egy szakaszon megint két felé vált az út, természetesen mi a hosszabbon mentünk végig odafelé és a rövidebben vissza. A természet erejét hallottuk a csobog vízben, és éreztük a saját bőrünkön, amikor Ferinek az a remek ötlete támadt, hogy ússzunk át 10 métert a másik oldalig. Mondtam neki, hogy csak utánad, de ő is hamar ráeszmélt, hogy ezt nem olyan könnyű kivitelezni mint gondolta. Később, amikor már mentünk el 3 amerikai is bemerészkedett a vízbe, és egyikük el is jutott a Feri által kiszemelt részhez, de hogy milyen áron... Több vizet nyelt, mint amennyit folyadékot 1 hét alatt fogyaszt, többször majdnem neki csapódott a sziklás résznek, és 15 percig kapálódzott, míg átvergődött a másik oldalra. Megérte-e azt nem tudom, de már nem kísértük figyelemmel, hogy hogyan jutott vissza. Feri többször megkísérelt minnél közelebb úszni a vízeséshez, de ez még nehezebb volt, mint az előző feladat, méghozzá azért, mert hiába húzta magát előre erőteljes karcsapásokkal a sodrás sokkal erősebb volt, és észrevétlenül vitte őt oldalra.

Mindent összevetve nem sokan voltak olyan bátrak, hogy bemerészkedjenek, és lám lám, mind külföldi volt, aki erre válalkozott. Amikor mi odaértünk, akkor kb 6an lehettek bent a vízben, aztán sokáig csak ketten lubickoltunk, és csak utánunk jött a 3 amerikai. Persze sokan megnézték a vízesést, de közel sem annyian, mint amennyire számitani lehetne. Egy átlagos napon kb 150-en látogatnak ide, míg mondjuk Húsvétkor kb 800-an. Annak ellenére, hogy Costa Rica a turizmosból él, megállapítottuk azt a tényt, hogy nem ragadtak meg minden eszközt arra, hogy felhívják kis országukra a figyelmet, illetve, hogy még sok kiaknázatlan terület vár felfedezésre (pl egy javaslat a sok közül: építhetnének csúzdaparkot is, mert a természeti adottság megvan hozzá). Ami persze abból a szempontból előny, hogy nincs tömegnyomor ilyen szép helyeken, nem liheg egy másik turista a nyakadon, és a parton le tudod tenni a törölköződet úgy, hogy akár 1-2 vagy több km-es körzetben sincs melletted egy árva lélek sem .

A vízesésről készült képeket itt nézhetitek meg.

Feri ma autót bérelt, és Monteverdébe utazott. Feladata, hogy kiderítse mi a különbség az eső- és felhőerdők között. Már szerencsésen megérkezett, csak az eső esett. Jóhír, hogy van a szálláshelyen wifi, és a laptopja is nála van. Elárulom, hogy ő a Poás vulkánról tervezi a következő beszámolót! Már nagyon várjuk!

Én egy kicsit megvagyok fázva, és ma elment a hangom is, ezért a főnököm hamarabb elengedett. Délután aludtam egy jó 2-3 órát, majd elmentem beoltani magamat. Most még gargalizálok lefekvés előtt, és már megyek is aludni.