A whopper hazája

Avagy a GPS nélküli élet

Garmina hiányát nem csak azért érzem, mert már hetek óta nem kessingeltem, hanem bizony most szombaton is emlegettem, amikor szégyen szemre eltévedtem San Joséban...

Francisco a változatosság kevdéjért Costa Ricában járt, ezért szombaton találkoztam vele, hogy egy kicsit vissza tudjam adni azt a vendégszeretet, amit ő mutatott felém Nicaraguában. Már az is elég körülményesen indult, hogy hol találkozzunk, mert bár elméletben ismerek jó pár helyet San Joséban, de az nem jelenti azt, hogy egymagam oda is találok. Bejött a munka helyemre, de szerette volna, ha az itteni családját is megismerem. Na, mit ne mondjak, hogy San José egyik pont olyan kerületében laknak, ami számomra egy nagy fekete folt a térképen. Valahogy kiverekedtük magunkat odáig, kb minden 200 méteren kértünk útbaigazítást, majd három körforgalmon mentünk át, amit én amúgy is utálok...

Utána a nagy esőre való tekintettel kitaláltuk, hogy inkább moziba megyünk... Persze melyik bevásárló központ volt a legközelebb? Hát amelyikhez újabb három körgyűrűn kellett áthaladnunk. Addig mondogattuk az útvonalat hangosan, amíg kívülről nem fújtuk a menettervet. Igen ám, de a gyakorlatban minden egyes lehetőségnél sikerült majdnem eltévesztenünk a helyes irányt, ezért több esetben szabálytalankodásra kényszerültem (záróvonalon áthajtani, U alakban való fordulás stb).

Amikor elérkeztünk a célhoz, akkor mondtam a Francisconak, hogy jól nézzük meg, hogy melyik kijáraton jöttünk be a körforgalomba, mert arra kell majd visszamennünk. Próbáltam támpont után nézni, és a legközelebbi épületen leolvasni a feliratot:

HOME OF THE WHOPPER, majd félperces döbbent csend után, összenéztünk, majd mindketten egyszerre mondtuk: ja, hát persze, BURGER KING.

Mondanom sem kell, hogy több órával később is emlékeztünk, hogy merre kell visszamennünk...

Szeretném azt mondani, hogy simán haza jutottam miután leraktam a Franciscot, de az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. A telefonos segítségem nem jött össze, mert a Zoli persze pont most felejtette a kocsijába a telefonját, bármennyire szerettem volna, nem tudott csukott szemmel haza navigálni. Így kénytelen voltam egy önkéntesen válalt ismerd meg San José körutat tartani. Gondoltam a bevásárló központig visszatalálok, és onnan már csaka haza vergődöm. Decemberben pont ugyanonnan tévedtem el, és azóta akárhányszor arra jártam azóta, mindig figyeltem, hogy merre kell menni. Meg is jegyeztem, hogy ez pofon egyszerű, el se lehet téveszteni, ahol a múltkor elszúrtam ott nem kell balra fordulni, hanem csak egyenesen kell menni és probléma megoldva. Persze így aztánn még jobban sikerült elkavarodnom. Egyetlen egyre vigyáztam, kivilágított utcában maradjak, és az autó mindig mozgásban maradjon akár szabálytalankodás árán is. Abban reménykedtem, hogyha megbüntet egy rendőr, akkor legálabb megkérhetem, hogy had kövessem addig, amíg olyan helyre nem jutok, ahol már kiismerem magam. Nem volt ekkora szerencsém. Benzinkútból is csak egyet találtam, ahol sikerült félreinformálniuk.

Mindez nem volt annyira vicces, amikor 50 perccel később még mindig Micimackót játszottam, aki a saját lábnyomát követi körbe-körbe. Miután háromszor lyukadtam ki a Franciscohoz közeli körforgalomban teljesen véletlenül, akkor negyedszerre sikerült egy olyan lehetőséget választani, ami később egy olyan útra terelt, ahol ismerős helyet jelző táblára bukkantam.

Ismét megcsókoltam a bejárati küszöböt, és hálát adtam az égieknek, hogy szerencsésen hazataláltam...

A mellékelt kép még Nicaraguában készült a Franciscoról és három misszonárius társáról, csak annó elfelejtettem kirakni.