Leesett Madárfészek

Kimentem az épület elé telefonálni, mindeközben ágrecsegést hallottam, és nem sokkal később az egyik elszáradt pálmafaág megadta magát. Ahogy fel-alá járkáltam, nem sokkal később egy felrepedt tojásra lettem figyelmes nem messze a leszakadt ágtól. Ahogy jobban szemügyre vettem a pálmaágon egy 10 cm átmérőjű fészek díszelgett. A tojás kb hüvelykújj fele lehetett, halványkék színű barna foltokkal. Meglepő módon csak egy darab volt benne.

A munkatársaim azonnal beazonosították, hogy csakis kolibri tojásról lehetett szó. Nem vagyok egy madárszakértő, de az irodaház körül még soha nem láttam kolibrit, ezért kicsit kutatgattam a neten, hogy mégis mi lehet az. A leírások alapján a "grackle" nevezetű madárnak van ilyen tojása, aminek egyik fajtája a trópusokon is előfordul. És ami igazán felhívta rá a figyelmemet, hogy ez a madár felelőtlenül magára hagyja a fészkét, melynek következtében a tojások nagy része elvész. Ez is illik rá. Pontos fordítást nem találtam, emlegetik menjo, csóka és csiröge néven is. Kinek mi tetszik. Fekete alapszíne van egy kis kékkel a nyakánál, első ránézésre a fekete rigóra hasonlít.

Viszont a nagy keresgélésben találtam egy olyan videót, amit érdemes megnézni a kolibiről. Fantasztikus. A kedvencem!

Bankkártyás pénzfelvétel...este

Ma úgy igazán ticósan telt a nap. Kaptam ajándékba pár bútort (köszönöm szépen!), a fuvar tíz helyett, fél 11 helyett, 11 helyett, majd később 1 óra helyett fél 3-kor érkezett. Őszinte leszek nem zavart. Már megszoktam, és úgy igazából fel sem tűnt. Ez majd a körülöttem lévők körül azokat fogja majd zavarni, akik elvárják tőlem a pontosságot. Ilyen életritmus mellett ezt egyre nehezebb teljesíteni.

A fogorvoshoz 4-re voltam bejelntkezve, 4 előtt 10 perccel értünk oda, a fogorvos negyed 5-re. Még ez sem zavart. Aztán kérdezte, hogy ugye nem gond, ha egy másik klienst, aki 3-ra (!!!) volt bejelentkezve előre enged. Nem, ez sem volt baj. A klinika új helye egy elég gyanús környéken volt, néha néha megcsapta az orrunkat a fanyar marihuána szag, ezért inkább azt javasoltam a Zolinak, hogy üljünk be a közeli Mekibe. Majdnem háromnegyed órát töltöttünk ott, elérkezettnek éreztük az időt, hogy most már mi is sorra kerüljünk. Visszaballagtunk, és meg újabb 2 órát vártunk, mert a páciens kisebb hiszti rohamot kapott a fogorvosi székben, úgy leizzasztotta az én fogorvosomat, hogy egy másiknak kellett befejeznie a foghúzást. Ez sem zavart. Van ilyen. Előfordul.

Mielőtt sorra kerültem volna a fogorvosnő betömte a sütit, amit neki hoztunk, szegény eléggé elfáradt, hiszen a hét többi napján Libériában várja a fognyavajásokat. Én következtem. Bevallom nem vagyok bátor, de nagyon rosszak a fogaim, így próbálom magam tartani az évi kétszeri fogellenőrzéshez. Már éppen aktuális lett volna a találkozó, amikor pár napja elkezdett rosszalkodni a gyökérkezelt fogam, és furcsán zavart evés közben. Az ijedtség nagyobb volt, mint a probléma, csak tömést cseréltek, és ha már arra jártam, akkor egy fogtisztítást is csinált. Pikk-pakk, végeztem is.

Zoli következett, fogtisztítás és tömés jutott neki. Pikk-pakk ő is végzett, ekkor már fél 9 felé járhatott az idő. Mivel nálam nem volt elegendő kézpénz (sosincs nálam 20 dollárnál nagyobb összeg), ezért Zoli kiváltott, majd felkerestünk egy ATM bankautomatát egy kevésbé gyanús környéken.

Köztudott, hogy a Nemzeti Bank automatái nem üzemelnek este 10 és hajnali 5 között. Nem véletlenül találták ezt ki. Megálltunk egy nagyobb kereszteződés közelében, ahol egy igen nagy Nemzeti Bank állt a sarkon, hatalmas lépcsőkkel, kitárt ajtókkal, jól kivilágítva. A körülményekhez képest megnyugtatóan biztonságosak tűnt első ránézésre.

Zolit megkértem, hogy mindenképp jöjjön be velem, mert elsőre habozott, és gondolta a kocsiba megvár, de szerintem kérés nélkül is utánam jött volna, csak már fáradt volt, egy hosszú nappal maga mögött, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy engem kísérgessen egész nap.

Amikor felmentünk a több tucat lépcsőn 2 gyanús alak jött kifelé, nagy bufanda kabátban. Bár kezdett hűvös lenni, rajtam mégis egy szál póló volt. Belső vészharangom azonnal megszólalt. Hátra néztem és tekintetemmel követtem az irányukat. Megkönnyebülten sóhajtottam, nyugtáztam, hogy beszállnak a kint álló kocsiba.

Beléptünk egy kb 4x12 méteres csarnokba, ahol az ajtótól balra, a legvégén két automata volt egymás mellett, illetve egy-két számítógép internetes tranzakciók végrehajtására. A bal oldali gépnél egy igen gyanús alak ügyetlenkedett. Újra megszólalt a vészharang, de emlékeztettem magam, hogy nem feltétlenül minden igénytelennek tűnő alak veszélyes és szerencsére nem vagyok egyedül. Behelyeztem a kártyát a nyílásba és koncentráltam. Zoli tőlem balra állt, köztem és a gyanús fickó között felém fordulva. Egyszer csak a csávó vérben forgó szemekkel megkérte a Zolit, hogy ugyan már segítsen neki pénzt felvenni. Ebben a pillanatban olyan hangossá váltak a vészharangok a fejemben, hogy majdnem megsüketültem. Hirtelen eszembe jutott az összes tovább küldözgetős bankrablásos sztori, melyben az elkövetők segítséget kérnek vagy ajánlanak a mit sem sejtő áldozatoknak. Megszólalni sem mertem, főleg nem magyarul. ezért telepatikus úton próbáltam a Zolinak üzenni, hogy eszébe ne jusson közelebb menni. Erre nem volt szüksége, magabiztos, lekezelő ticós szlenggel vetette oda neki, haver, old meg egyedül.

Remegő kezekkel azon gondolkoztam, hogy most akkor felvegyem-e a pénzt vagy nem. Végül arra a következtetpésre jutottam, hogy már teljesen mindegy, látta, hogy a pinkódomat már beütöttem. Próbáltam elhesegetni a nagyon rossz gondolataimat, és azzal nyugtattam magam, hogy csak beképzelem magamnak a történetben rejlő veszélyeket. Nincs itt semmi gond.

Ekkor újra megszólalt a csávó, ezúttal azt tudakolta, hogy a 30 ezerben hány nulla van. Ki tesz fel egy ennyire idióta kérdést??? És én éppen 35 ezer colónt készültem felvenni, vajon látta-e, hogy én ezt a számot ütöm be, vagy merő véletlenségből kérdezte, és csak az időt húzza. Nem tudom Zoli erre mit válaszolt neki, szerintem egy megsemmisítő, elutasító pillantastát vethetett feléje, jelezve, hogy nem vevő a játékára. A vészharangok ekkor olyan intenzivitással kedztek el zúgni a fejemben, hogy alig vettem észre, hogy a másik két bufanda kabátos is visszatért. A másodperc töredéke alatt annyi minden zajott le a fejemben, hogy arra 100 oldal is kevés lenne, hogy leírjam. A feszültség akkor tetőzött, amikor megszólalt a mobil telefonom. Ekkor már biztosra vettem, hogy annak is búcsut inthetek. Ha eddig nem kérték volna el a táskám tartalmát, akkor most majd egészen biztosan megteszik. GAME OVER.

Szemem sarkából újra felmértem a helyzetet és láttam, hogy egy negyedik ürge is a sorban áll. Fogalmam sincs, hogy ő mikor lépett be, de látszólag nem tartozott a bufanda kabátosok közé. Hosszú haja volt, zsebre tett kézzel várt, de sokkal ápoltabbnak, rendezetebbnek tűnt. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek vagy sem, de a lelkem mélyén reméltem, hogy ő a jó oldalon áll. A mobilom még intenzíven csörgött és azt latolgattam, hogy a gázsprayt jó lenne kivenni a táskámból a mobil helyett. Nem volt rá erőm, féltem, hogy bármilyen gyanús mozdulat kirobbanthatja a nem kívánt történet kibontakozását.

A bank automata végre kiadta a pénzt, egy örökkévalóságig tartó folyamat alatt kinyomtatta a bizonylatomat, és újabb hosszú óráknak tűnő másodperc után már kezemben szorongattam a bankkártyámat, amit egy laza mozdulattal a farzsebemben csúsztattam. A pénzt remegő kezekkel a Zolinak adtam és a feltűnéskeltés legkisebb jele nélkül, eröltetett nyugalommal igyekeztem magabiztosan kisétálni az épületből. A lépcsőket már kettesével szedtem, és Zoli nem győzött utol érni a kocsinál. Visszafelé már ő vezetett, mert én annyira meg voltam ijedve, hogy a remegő lábaimtól tuti lefulladt volna a kocsi motorja.

Igen, a júliusi rablás óta meglepően többet parázok. Az, hogy ebben a történetben mekkora potenciális veszély volt soha nem fog kiderülni - szerencsére. A gyanús körülmények egymás utánja akár lehetett a véletlen műve is. Az is lehet, hogy az mentett meg minket, hogy a Zoli megszólalt spanyolul, vagy akár a negyedik srác megjelenése, vagy a telefon megszólalása zökkentette ki őket a rutinműveletből, vagy az őrangyalom oltalmazó burokja védett minket. Az is lehet, hogy nem volt bennük rossz szándék, és csak simán egy lopott kártyával szerencsétlenkedtek. Bármi lehetséges, de az én véleményem szerint iszonyú nagy mázlink volt, hogy semmi nem történt.

Egy jótanács a végére: este, sötétedés után Costa Ricán ne vegyetek fel pénzt, ha nem muszáj. Nem kell feleslegesen megizzasztani az őrangyalunkat, és nem kell megtapasztalni, hogy egy átlagos, mindennapi eseményben mekkora potenciális veszély lehet.

Ígérem, hogy mostantól felkerülnek az elmaradt tengerparti beszámolók képekkel is, nem csak paradélután tartok a kedves olvasóim számára. De ezt muszáj volt kiírnom magamból, hiszen kötelességemnem érzem, hogy felhívjam az olvasóim figyelmét arra, hogy mennyire körültekintőnek kell lennünk a harmadik világban.

Háború

A fodrász "lemondta" a két héttel ezelőtt lefoglalt időpontot, mondván, hogy nincs festéke (???). Már meg sem lepődtem, így utam munka után a legközelebbi áruházba vezetett, ahonnan egy flakon skorpióölő szerrel tértem haza.

A nap hőse Zoli volt, aki átjött segíteni (ezer köszönet érte!). Kesztyűt húztunk, bakancsot vettünk fel és oda készítettük a machetét is biztos, ami biztos. Neki álltunk szép komótosan a hálószobám átvizsgálásának. Az ággyal kezdtünk. Minden párnahuztatot leszedtünk, minden darab ágyneműt kiforgattunk a helyéről. Sehol semmi.

Maradt a fésülködő asztal, mindent lepakoltunk, a fiókokat kihuzogattuk, és EKKOR a szekrény belső falán megtaláltuk az ellenséget, így nézett ki konkrétan:

Szép példány, kb 10 cm-es lehetett. A fotó után Zoli befújta a rovarirtóval. Pár másodpercig semmi nem történt, már kezdtük azt hinni, hogy ellenáll a szernek. Aztán hirtelen 3-szorosára nőtt és elindult a "plafonon", míg félúton megadta magát, és a földre zuhant.

Hősi halált halt végül, íme:

Biztos, ami biztos, a WC-ben lehúztuk. Én is sajnálom, mert rendes volt tőle, hogy nem bántott. De valakinek mennie kellett... Azóta az egész lakás be lett fújva. Remélhetőleg több keresetlen vendégem nem lesz.

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Avagy az éjjeli állatok inváziója

Előzmény: tegnap este betévedt egy májusi kitinpáncélos bogár, ami undi, és mindennek neki repül, de alapjában véve veszélytelen. Megragadtam a seprűt, hogy kitessékelem, erre a seprűvel együtt behoztam magammal egy házi gyíkot is. Az első sikító roham után végül Zoli mentett meg, aki épp arra járt meglocsolni. Amíg a gyíkkal harcoltunk, addig bejött még egy repülő kitinpáncélos szörnyűség. Később, amikor kivittem a szemetet, egy béka ugrándozott a szárítógép mellett, melyet nagysága miatt először patkánynak gondoltam. Újabb hisztériás roham után úgy döntöttem, hogy majd csak kimászik onnan egyszer, és ezzel a tudattal bezárkóztam a lakásba.

Hajnali 2-kor felriadtam, hogy mintha valami csótányszerű lenne a kezem mellett. Azon nyomban fel is kapcsoltam a villanyt, de nem találtam semmit a takarómon. Aludtam tovább. Ennyit még soha nem forgolódtam egy éjszaka során, összevissza keresztben, átlósan aludtam.

Reggel felébredtem, még lustálkodtam egy kicsit, és megint éreztem a csótányszerű tüneményt, de ezúttal a lábamnál. Kipattantam az ágyból, elhúztam a takarómat, és mit láttam?

Na mit?

Egy jól fejlett skorpiót támadásra készen. Annyira megrémültem, hogy még sikítani sem mertem. Pont tegnap írta nekem a Júlianna, hogy vidéken 4 skorpió társaságában aludt, mire őszintén megírtam neki, hogy nem kell vidékre menni ahhoz, hogy skorpióval találkozzon az ember. Erre tessék, azon nyomban nekem is lett egy nem kívánt hálótársam.

Hozzátenném, hogy iszonyú nagy mázlim volt, őrangyalom megint csak aktivizálta magát, mert ha a trópusi rovarok csípésére ilyen rosszul reagál a szervezetem, akkor minden bizonnyal beláthatatlan következménye lehet annak, ha egy skorpió talál telibe.

A rossz hír, hogy csak többszöri próbálkozásra sikerült lesöpörnöm az ágyamról, és beesett a fésülködő asztal alá. Amit elhúztam, sőt oldalára is fordítottam, de nem találtam sehol. Úgyhogy este újra indul a hajsza.

Húsvét

Bejgli helyett kalácsot készítettem (köszönöm a receptet és a segítséget, megérte!). Némelyik kalácsbabának betört a feje, így abból zombi lett. De amúgy guszta.

A tojásfestés külön szám volt. Maradjunk annyiban, hogy Costa Ricán se a spenót, se a cékla, se a szeder (az saját ötlet volt) nem fogta be őket, de minden mást a konyhában és környékén igen. Viszont a culantróból (korriander féle) tök jó lenyomat/minta készült.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!

Beájultam Terézaputól

Le fog járni májusban az a fránya jogsim, és ha ez még nem lett volna elég, akkor az elmúlt 5 évben a magyar útlevelem is lejárt, aj száma persze megváltozott és közben kettős állampolgár is lettem, ami azt jelenti, hogy mindenképpen be kell jelentenem a jogosítvány megújításánál, hogy valami megváltozott. Nem hallogathattam tovább a bürokrácia lépcsőinek bejárását.

Mindehez persze az alkalmassági vizsga is szükséges. Rutinból tudom, hogyha odamegyek bejelenteni, hogy megváltoztak az adataim - ami persze nem ugyanott van ahol a jogsit lehet kérni, így eleve triplán állok majd sorba, beleszámolva a banki befizetést is-, akkor majd valami olyat kérnek ami akkor éppen nem lesz nálam. Ezt igyekeztem kivédeni és elkerülni, így az alkalmasságival kezdtem, amihez tartozott egy vércsoportvizsgálat is. Juhúúú legalább megtudom mi az és most majd talán meg is jegyzem.

Elmentem a rendelőbe, konstatáltam, hogy NOCSAK egy árva lélek sem volt ott, nemhogy a váróban, de sehol sem. Háromszor is megnéztem jó helyen vagyok-e, igen, biztosítottak róla a szemközti gyógyszertárból. Vártam egy kicsit, megjelent egy kedves doki, adott "beutalót" a szomszéd kínai hangzású orvosi rendelőhöz, hogy ott vesznek majd vért tőlem, jöjjek vissza és nem kell fizetnem, csak a végén.

A vért vevő doki kedvesnek tűnt, de a félelmem előhozta belőle a szadista állatot. Mondta, hogy látja mennyire félek, ezért addig fertőtlenítsem én a vattával az újjamat. Megnyugtatott, hogy akkora tűt fog belém bökni, amilyet kisbabáknál használnak, egyet értettünk, hogy én már nem vagyok kisbaba, így minden simán menni fog. Váratlanul megkérdezte, hogy melyik újjamra esett a választás, büszkén felmutattam a jobb mutatóújjam, mire úgy belémvágta a tűt, hogy én visszarántottam a kezem és csúnyán néztem rá, amiért nem szólt előre. Aztán belegondoltam, hogyha a gyerekembe így szúrná bele a tűt, akkor mindenbizonnyal az volt az utolsó mozdulata ebben az életben...

Eszembe jutott, hogy ha nem mentem volna vissza a rendelőbe, akkor ez a mutatvány ingyenes lett volna. Már csak egy másik rendelőt kellett volna keresnem, ahol szintén így megelőlegezik a bizalmat és az orvosi papírokkal kezdjük a mókát. Persze jobbik énem diadalmaskodott, és próbáltam jó oldalról nézni a dolgot, hogy kis kaland árán megtudtam hogy A+ vagyok.

A rendelőben nem várt fordulat fogadott! Mindenki aki eddig bújocskát játszott előkerült, és nekem épp, hogy maradt egy ülőhely. Mondanom sem kell, hogy ki kellett várnom míg mindenki más sorra került, mert a kedves doki, aki először fogadott eltűnt. Nagyon nem örültem, főleg, hogy az olvasnivalómat is a kocsiban hagytam, mondván hogy ezt a dolgot két perc alatt elintézem. Ahogy teltek múltak a hosszú és unalmas percek bejött egy iszonyú büdös ember. Orromat megcsapta az áporodott, izzadt, mosdatlan testszag, és komolyan a rosszul lét kerülgetett. Emberünk elkezdett jópofiskodni az egyik várakozó pácienssel, aki láthatóan ismerte, majd a nővérkékkel cseverészett, hogy mennyit kell még várnia a doktorra. Alaposabban szemügyre vettem, a ruhája viszonylag tisztának mondható, egy foltot nem láttam rajta. Igen csak túlsúlyos volt, és még az tűnt fel, hogy az egyik lábfeje a szandálon keresztül is legalább háromszorosa a másiknak.

Mellettem volt a hűtött vizespalack, megkért, hogy töltsek neki egy tölcsérrel. Természetesen teljesítettem a kívánságát és hallottam, amint hangosan kortyol, majd egy elégedett hááááááá után újra és újra tölti a tölcsérét. Megsajnáltam, az járt a fejemben, hogy vajon hány órája vagy napja nem jutott folyadékhoz. Nem akartam tudni. Könnyebb volt nem tudni.

Végre sorra kerültem, azt kell mondjam, hogy ilyen alapos vizsgálatot még sosem végeztek. Annyira meglepődtem, hogy néhány pitiáner feladat fejtörést okozott. Ez a betűzd a filtro-t (filter) visszafelé kifogott rajtam, a T kimaradt. Semmi baj-válaszolta a nővérke olyan hangsúllyal, mint aki egy szellemi fogyatékossal beszél. Majd ilyet szólt carromanzanalapiz, (autóalmaceruza), jegyezd meg ezt a három szót, mert a végén el kell ismételned. Teljesen lebokkoltam, megkérdeztem, hogy mit hadart az előbb. Carmanzaziz (aualmza) volt a válasz. Köpni nyelni nem tudtam. Akkora sokk ért, hogy a reflexvizsgálat közben többször rám szólt, hogy ez nem az a gyakorlat ahol az izmaimat feszesen kell tartanom. Eközben én a bűvös három szón agyaltam, és elcsuklott hangon közöltem, hogy sem akkor, sem most nem emlékszem a szavakra. Semmi baj- felelte ugyanolyan hangsúllyal, mint korábban. Kezdtem magam valóban gyogyósnak érezni... Nagyon igyekeztem, hogy minden keresztkérdésére legjobb tudásom szerint válaszoljak. Végül átengedett a vizsgán, pedig már magam is kezdtem megkérdőjelezni, hogy vajon valóban alkalmas vagyok-e a vezetésre vagy egyáltalán jogosult vagyok-e létezni ebben a társadalomban...

Kezembe adták a papírt, a vérvizsgálat eredményét, majd mondták, hogy mennjek át a gyógyszertárba és ott fizessek. Hmm, már megint ez az előlegezett bizalom. Nem tudtam hova tenni, mert Costa Ricán ilyet még nem nagyon láttam. Becsületesen kifizettem a vizsgálat erdeményét, amikor újra megláttam a túlsúlyos hajléktalant. A kinti padon ült, szempilláit és fogait összeszorítva láttam rajta hogy hatalmas fájdalmai lehetnek. Előtte egy fehérköppenyes doki térdelt és a lábán lévő sebet tisztogatta. Szívbemarkoló érzés volt látni, hogy egy orvos mennyire odadó és önzetlen is tud lenni. Elszégyeltem magam, hogy én ettől még nagyon messze vagyok. Tőlem telhetően én is törekszem a mások segítésére, és arra, hogy nap mint nap jobb legyek, de Terézapu magasan túlszárnyalt. Erre nem lennék képes. Le a kalapot előtte.

Pogácsa

Vasárnap elhatároztam, hogy pogácsát fogok sütni. Mindig csak az édességekkel villogok, de amit én igazán szeretek sóssüteményekkel sohasem bírkoztam meg. Éppen itt volt már az ideje.

A krumplispogácsára esett a választás, több recept átfutása után választottam egyet. Nem volt túl bonyolult a feladat, inkább időigényes. Gyúrd össze, hajtogasd a tésztát, hagyd állni. Gyúrd össze, hajtogasd, hagyd állni. Szaggasd ki, hagyd állni, kend meg tojássárgájával, szórj rá sajtot. Fél életem elment rá, de közben a bablevessel is foglalkoznom kellett, így nem volt annyira időpazarlás a dolog. Végül nem nőttek meg a pogácsák, de elvileg nem is kell nagyra nőniük. Eddig csak egyet ettem belőle, és az finom lett.

Akinek van tuti dagadós, kívűl kemény, belül puha pogácsa receptje azt várom!

Délelőtt pedig elmentem geocachingelni és első megtaláló lettem, egy olyan ládánál, aminek engem választottak felügyelőnek, mivel a rejtő nem helyi kessertárs. Mivel nincs messze a munkahelyemtől ezért nem lesz nehéz a feladat. A park maga tetszett, még én is szemeztem vele régen, de a rejtés elgég béna a szökőkútnál. Próbáltam nem nagy feltűnést kelteni, de valljuk be őszíntén, kinek nem tűnne fel egy fehérbőrű, szőke lány, amint éppen a szökőkútban lejt örömtáncot egy forró vasárnapi délelőttön egy buszpályaudvartól 50 méterre?

Innen látszik is a láda.

A madaras utazóbogarat tovább vittem.

Valamikor tudtam fejből is a himnuszukat...