Közbiztonság

Leggyakrabban feltett kérdések egyike, hogy milyen a közbiztonság. Nos, erre mindig azt válaszolom, hogy nézőpont kérdése.

Az egész amaerikai kontinens azon a véleményen van, hogy Costa Rica Latin-Amerika Svájca, azaz közel az egész térség legjobban megáldott országa, mind turisztikai, mind közbiztonság szempontjából. De attól még a harmadik világban fekszik, ezt ne felejtsük el.

Rossz helyen, rossz időben bármi megtörténhet - szoktam mondogatni. És ez a bármi tényleg bármi lehet. A társadalmi rétegek nincsennek élesen elkülönülve, a lepukadt, bádogtetős nyomornegyed mellett ott csillog a kacsalábon forgó palota. Első szembetűnő különbség, hogy a házak kerítéssel vannak védve, és még az ablakokon is rács van. Mindenkinek ajánlom, hogyha a városban keres szállást hosszabb időre, akkor csakis az őrzött lakóparkokban, az úgy nevezett "residencia-ban" gondolkodjon. Ez sem ér fel egy életbiztosítással, de azért az esélyeket növeli a bajok elkerülését illetően.

A parton és kisvárosokban ennél sokkal jobb a helyzet. Ott viszonylag nyugodtan lehet aludni. Egészen eddig ezt gondoltam, míg pár héttel ezelőtt meg nem láttam az egyik napilap címlapján, hogy egy argentin turistát meggyilkoltak egy étteremben a parton, mert az nem adta oda a laptopját a rablóknak, akik vacsorázás közben zavarták meg.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogyha a baj már megtörtént, akkor ne okoskodjunk, ne legyünk kemény-legények, és ne bízzunk vakon a szerencsénkben. Ebben az országban nevetségesen könnyű fegyverhez jutni (lásd előző bejegyzés, ahol egy 14 éves gyereknek is volt pisztolya). Tehát a kérdés nem az, hogy az útonálló fegyvere valódi vagy sem, hanem az, hogy használni fogja-e vagy nem. És bizony az elkövetők nem szeretik önmagukat ismételni. Jó esetben egyszer világosan elmondják, hogy mi a jövetelük célja, és ha nem az történik egy másodpercen belül, amit kértek, akkor többet nem kérdezősködnek, nincs alkudozás, hanem gondolkodás nélkül cselekszenek. Számukra az emberi élet értéke a nullával egyenlő.

Nagyon sok mindent tehetünk az elkerülés érdekében, lehetünk elővigyázatosak, körültekintőek, előrelátóak stb. A józan paraszti ész elveit betartva kellő figyelmet szentelve a harmadik világ íratlan szabályainak valószínűleg el is kerülhetjük a bajt, és gondtalanul élvezhetjük az ország kínálta előnyök végtelen tárát itt-tartózkodásunk ideje alatt.

Senkit nem akarok elrémiszteni, csak azt szeretném, ha mindenki tisztában lenne az esélyekkel. A statisztika azt mutatja, hogy szinte mindenkinek van egy vagy több rablásos sztorija, ami vagy vele vagy közvetlen ismerősével történt, de az esetek többségében nem lett nagyobb baj az ügyből.

Tehát összességében elmondhatjuk, hogy kétséget kizáróan a térség legbiztonságosabb országáról van szó, ahol minden napos dolog az, hogy bármi, bárhol megtörténhet. Nincs mese, ezzel számolni kell.

Az élet nevű játszma

Többet tanultam magamról, másokról és a világról az elmúlt néhány nap leforgása alatt, mint az gondoltam volna. Azt hittem, hogy az utolsó két hónapom csupa móka, kacagás és szomorkodás lesz, helyette azonban csupa olyan élmény élt, ami azelőtt soha.

Ott kezdődött, hogy most először éreztem azt, hogy a munkatársaim a szivükön viselik a sorsomat. Más az, hogy nap mint nap bemész dolgozni, ugyanazok az emberek vesznek körül, és nagyjából minden nap minden ugyanúgy történik, mint az történt tegnap, tegnap előtt vagy 5 hónappal ezelőtt. És megint teljesen más, amikor azt érzed, hogy fontos vagy nekik és szeretnek. Ha ők nem lettek volna, akkor mindenemet kb fillérekért adtam volna, mert terézanya lelkem nem képes többre. Ehelyett mindenre ők szabtak árat, és be is tartották velem, így egy hét leforgása alatt minden cuccomat eladták. Tényleg le a kalapot előttük, örökre hálás leszek érte.

Az első vevőim között volt a céges ügyvédnő. Hallottam róla ezt azt, jót is rosszat is, de próbáltam fentartások nélkül fogadni. Rögtön elvitt több dolgot, de nem fizetett ki mindent, maradt egy kb 40 dolcsis tartozása. Semmi gond, barátok közt vagyunk, ráér. Nem, anyátok között voltunk, mint később kiderült, és vérre megy a háború.

- Holnap fizetek! - ígérte. Erre másnap hajnalban már jött az sms, hogy az egyik cuccnak ugye nem is az volt az ára, és a pasija is ezt tanusítja. Mondom mi van?! Jó, akkor add vissza a cuccot, énvisszaadom a pénzed és felejtsük el egymást. Erre nem válaszolt vagy fél napig, később felhívott a pasija, hogy elsimítsa a mi kis félreéertésünket (??!!!). Annyiban maradtunk, hogy a felét hajlandó kifizetni. Na ekkor már annyira ideges voltam, hogy legszivesebben a pokol legmélyebb bugyrába küldtem volna. Nem a 20 dollár diferenciáról van szó, hanem az elvekről. Adtam én már oda 200 dolláros számítógépet ingyen a nicaraguai takaritónőnek, tudok jótékonykodni, ha akarok, de a megállapodás az becsület kérdése, és a szarrágó, gerinctelen beképzelt nőszemélyeket nagyon nem csípem.

Hamar túl tettem magam az első incidensen, elégre az élet rövid és csak egyszer érünk. Felesleges a haragtartás. Egy emberrel több, akit innentől kezdve nagy ívben kerülök majd.

1 hét sem telt el, jött át egy munkatársam a 14 éves fiával a szárítógépért. Felét előre, másik felét elvitelkor fizette. Minden a legnagyobb rendben volt. Kérdezte még mit árulok, körbe nézett a fiával, majd mentek is. Jött a délután, filmet néztem, emaileztem, tettem vettem, amikor is ideje volt ágyba bújni. Magam mellé vettem a telefonom, felhúztam az órát és..... hol az ipod touchom? Ki az ágyból, irány a nappali, majd a másik szoba, a laptop táska, farmer zseb, ruhásszekrény, ágy alja, ágynemű, bőrönd, konyhaasztal, hűtő (ki tudja itt a nagy felfordulásban), csizma, cipő, kanapé, retikül, kocsi, garázs, kert... A fenébe hogy nem tud beszélni, de még csak rezegni sem képes az ipod touch... Ezt játszottam kb 2 órán át míg arra jutottam, hogy bizony ennek vagy lába kelt vagy úgy elbújt, hogy augusztusig elő nem jön.

De mi van ha nem önszántából ment világgá? Laptopot elővettem, bekapcsoltam, gmailt elindítottam, végig néztem az utolsó bejelntkezéséket. Stimmel, stimmel, rendben... NOCSAK. Ez nem az én IP címem, de valaki bejelentkezett az ipodomról este! BÁÁÁÁÁÁLINT azonnal mond meg, hogy ennek az IP címnek mi a koordinátája, de hajszálpontosan!!! MOOOST!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ Kiderült, hogy nyugat Heredián lapul a fűben az ipod, és arra én bizony egész biztos nem jártam vasárnap délután. Tehát az ipod meglógott, de nyilván nem egyedül, valaki megszöktette.

Itt jött a több órás lelki viaskodás. Mi legyen? Szóljak, ne szóljak? Mi van ha a kissrác letagadja? Mi van ha már eladta és drogot vett belőle? Mi van ha az apja nem hisz nekem? Mi van ha az apja volt? Mi van ha túl rendesnek néznek, aki nem szólna ilyenért és most csak próbára tettek? Mi van ha...? És még millió egy kérdés, míg úgy döntöttem, hogy nagyon nyugodt, kedves hangvételű sms-sel indítok. Először is bocsánatot kértem a késői zavarásért, hiszen családos emberről van szó, éjjel fél 12-kor zaklatni mindenképp illedelmetlenség... Utána jött egy kérés: nagyon hálás lennék ha a fiad, visszaadná az ipodomat. Kínosan ügyeletem rá, hogy a lopás szót kihagyjam a mondókámból. Majd a bizonyítékra tértem, hogy az ipod szőri lábán eltűnt, de valaki bejelentkezett egy másik IP címről és lekérdezte a leveleimet. Mint egy jól megkompnált vádlevél.

Vártam és bíztam a diplomáciai érzékemben. Hiszem, hogy a kedvességgel és hidegvérünk megőrzésével sokkal többre lehet menni, mint ha ajtóstól döntjük földbe a házat. Régi iratlan szabály, hogy a kellő tiszteletet megadva, veled is úgy bánnak, ahogy te állsz hozzá a dolgokhoz. Legrosszabb esetben elküld a fenébe, hogy hogyan merészeletem az ő kedves fiát bármivel is meggyanusítani. Ehelyett jött az sms, hogy semmi gond, azonnal beszél vele és mindjárt visszahív.

Nem is történt másképp, 5 percen belül csörgött a mobilom, és sűrű bocsánatkérések közepette mondta, hogy a fia bevallotta, hogy ő vette kölcsön az ipodom, holnap visszaadja, és ne haragudjak a kellemetlenségért. Fátylat rá, megesik, hogy elesik. Lényeg a happy end.

Nagy kő esett le a szivemről. Nagyon ritka esetekben térülnek meg az ellopott holmik. Persze lehetett volna ezt is pótolni, de nekem sokkal többet jelentett ez az ipod, mint bármelyik másik. Nem mondom, hogy örömmel hajtottam a fejem álomra, de megnyugodtam, hogy megvan.

Hogy a kis csávó mit kapott érte? Mint később kiderült az én ipodom csak a hab a tortán volt, olyan lavinát indított el ez az esemény, ami melett az én károm még a bolhánál is kisebbnek tűnt. Többek között nagyapu fegyverét és annak díszdobozát töltényekkel együtt, valamint mostohaanyuci telefonját is elcsórta az elmúlt másfél hónapban...

Minden nap rájövök arra, hogy iszonyú nagy felelőség szülőnek lenni, és az ember akarva akaratlanul felteszi magának a kérdést. Hol rontottam el? Hogyan tehetem jóvá? Törjem el a kezét? Borotváljam le egyetlen büszkeségét, a göndör hajfürtjeit? Verjem a képét a betonba minden hazugságért? Jelentsem fel a rendőrségen? Beszélgessek el vele, mint apa a fiával hátha csak szeretet és figyelemhiányban szenved? Ilyen , és ezekhez hasonló milló kérdés fordul meg az ember fejében, ami megválaszolatlanul marad, és az ember egyedül marad a döntés kényszere közepette.

És én mit tanultam az esetből? Nem az számít, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mennyi bűnt követtünk el, hanem az, hogy a tapasztalatainkból -jók vagy rosszak- mit tanultunk. Nincs tökéletes ember, ahogy nincs tökéletesen jó vagy rossz döntés sem. De igyekeznünk kell a legjobb belátásunk szerint cselekedni, képesnek lenni kilépni a megszokott énünkből és változtatni azon, amivel nem vagyunk elégedettek. Mert az élet erről szól, és mindenkinek csak egy nagy játszmája van. Mindent vagy semmit.

Rio-s feeling

Addig úgy sem nyugszom, amíg el nem jutok Rio de Janeiroba. Az a Krisztus szobor a hegytején örök szerelmem marad. Nesze neked gyerekkori brazil telenovellák.

Nos, mi találtunk egy gyenge utánzatot, ami közel volt az előző rejtéshez, így mi is pottyanotttunk egy ládát. Mint említettem, maga a hely igen könnyen felejthető, de legalább így már két legyet üt egycsapásra a kedves kessertárs ebben az uborkaszezonban. Alvaronak köszönhetően én lettem az első megtaláló. Micsoda véletlen!

GC San Ramon

Végre felkerült egy új láda a GC oldalra, ami "csak" 40 km-re volt a lakóhelyemtől, még több, mint egy hetes csúszással is első megtalálók lettünk Alvaroval. Maga a rejtés nem volt egy nagy szám az autóút mentén, de az élvezet és az hogy végre kimozdulhattunk elégtétel volt számunkra.

Visszafelé útba ejtettem a kedvenc könyvesboltomat Alejuelaban, és eladtam az összes angol nyelvű könyvemet. Nem kaptam érte sok pénzt, volt olyan közöttük, amit még nem is olvastam, de így még mindig jobban jártam, mint a semmivel.

Összebarátkoztam a parkolóőrrel, aki segített nekem eladni a még egy régről rám maradt kivetítőt is, amitől eddig nem bírtam megszabadulni. Annyira segítőkész volt, hogy még az is lehet, hogy a bútor és kocsi vételre is talál nekem valakit. Néha magam is meglepődöm, hogy mennyire jószándékú emberekkel hoz össze a sors pont amikor a legkevésbé hinném és a legnagyobb szükségem van rá. Amíg megjelent a vevő a kivetőért, addig abban egész baráti hangulat alakult ki a parkolóban. Műanyagszékeken ültünk többen, focimeccset néztünk és eszmecserét folytattunk a véletlen találkozásokról. Hiányozni fog, hogy Magyarországon én leszek az egy a sok közül, míg itt különlegesnek számítok a fehér bőröm és (festett) szőke hajam miatt. Ma mindenképp két centit nőttek a ticók a szememben, és ismét az élet adósa maradtam.

Dominó pöckölés

Avagy hogyan lesz a hópehelyből lavina

A dominót két féle képpen lehet játszani. Van a kirakós változata, és van az, amikor a egymás mellett állnak a darabkák, és ujjal elpöckölve eldől mindegyik. Én az utóbbit játszom jelenleg. Felsorakoztattam a dominóimat és elpöcköltem az első darabot.

Na, de mit is jelent ez a valóságban, ha nem virágnyelven fogalmazok? Bármennyire próbálom titkolni, akik igazán ismernek már tudják, hogy amikor hosszabb távon nem írok, akkor az azért van, mert valami nagyon foglalkoztat, aminek a következményeképpen a lelkivilágom egyensúlya felborult. Ezt nem mindig kötöm a kedves olvasók orra alá, de ha olyan horderejű kérdésről van szó, ami a blog pályafutását is befolyásolja, akkor azt azért illik közölni.

Nos, már régóta foglalkoztat a hazajövetelem kérdése, egészen pontosan kb 3 éve. Mindig voltak kifogások és mindig volt valami olyan dolog, ami miatt aztán ezt a gondolatot elhessegettem. Először nem akartam megfutamodni, és mindent meg akartam tapasztalni amit lehetett, hogy jól az emlékezetembe vésődjön minden egyes élmény. Egyszóval úgy éltem, hogy minden napomat az utolsónak tekintettem. Ez nagyon sokáig kielégítette a kalandvágyó kedvemet, és jól éreztem magam a bőrömben. Aztán teltek múltak a hónapok, és az utóbbi időben azt éreztem, hogy beszűkült az életem. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de már mindent láttam, amit szerettem volna látni ebben a térségben. A hobbimnak nem tudtam hódolni, mert már minden ládát felfedeztem, ami Törpillával megközelíthető volt, és már minden érdekes helyre rejtettem ládát.

Elegem lett a magányosan átdolgozott ünnepnapokból, hogy az unokahúgomat csak fényképről ismerem, és hogy az életem nem halad semmilyen irányba. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a főnököm közel két héten át levegőnek nézett, mert a szívére vette, hogy nem tettem meg egy olyan szívességet fillérekért, amiből esetleg a jövőben problémám származhatott volna. Akkor rájöttem, hogy igazából már semmi sem köt ide csak a munkám és a barátaim. Dolgozni bárhol lehet, az igaz barátok meg mindig azok maradnak.

Ennek ellenére nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, hiszen a felnőtt korom nagy részét, az életem utóbbi 10 évét ebben az országban töltöttem. Nagyon sokat gondolkodtam, töprengtem, érveltem magammal, míg végül nagyon nehezen, de úgy döntöttem, hogy búcsút mondok Costa Ricának. Ez a döntés tegnap lépett hatályba, amikor is megvettem a csak haza szóló repülőjegyemet a Condornál augusztus 18-ra. Ez volt az a bizonyos hópehely, ami miatt az életem meg fog változni. A dominót ezennel elpöcköltem.

Furcsa, magam is meglepődtem, de megkönnyebbültem. Olyan sokáig álltam a kereszteződésben jobbra-balra tekintve, a válaszra várva, hogy már ideje volt valamerre mozdulni. Az biztos, hogy a cselekvés sokkal jobb, mint a tétlenkedés.

Ma felmondtam a munkahelyemen, augusztus 12-ig leszek bent. Mindenki meglepődött, de persze nem érte őket teljesen váratlanul a dolog. A pakliban benne volt ennek a lehetősége, és ezt mindenki tudta.

És hogy hogyan tovább? Majd a nagybetűs sors elrendezi. Valahogy mindig van, úgy sosincs, hogy nincs sehogy sem. Egyenlőre boldog vagyok, hogy otthon leszek a szeretteim és a barátaim körében. Meglátjuk milyen gyorsan kapok munkát és azt mennyire fogom szeretni. Ha nem találom kielégítőnek, még mindig szerencsét próbálhatok máshol, és a légiutaskísérésről sem tettem még le. A lehetőségek végtelen kapuja tárva-nyitva áll még előttem. Kalandra fel!

Munkatársaim

Érik a mangó!

Hatalmas koppanás a bádogtetőn! Puff! Mintha kirobbant volna a harmadik viágháború. Drrrrdzszszs gurul végig valami a tetőn, majd a földre csapódik és hatalmasat koppan.

Nem volt könnyű megszokni, amint az érett mangó leesett a fáról. Volt olyan időszak, hogy ez kb 15 percenként történt. Az első időben azt hittem kiesek az ágyból ijedtemben. Most meg már hiányzik, ha nem hallom háttérzajként.

Van egy különbség a mangó és a manga között, amit nem sokan tudnak! Mondhatnánk, hogy az egyik fiú, a másik lány. A mangó kisebb, zöldes színű és sárga lesz éretten. Ezt árusítják előszeretettel az utcán feldarabolva, citrommal és sóval, amikor még éretlen.

A manga ezzel szemben sokkal nagyobb, akár a fél kilót is elérheti nagyságra, és ilyen lilás színe van, amikor beérik.

Az ízük egyébként ugyanolyan éretten. Mindkettőnek hosszú, ovális magja van. A, C és E vitaminban gazdag, illetve kiváló antioxidáns is.

Mintha szilvafa lenne gigantikus terméssel. De nem az.

Leánybúcsú

A leánybúcsú itt egy kicsit másképp zajlik, mint otthon. Ez a verziója inkább egy teadélutánhoz hasonlít, mint egy tombolós estére.

A vendéglistán közel 100 ember neve szerepelt, ebből kb 70 nő volt jelen beleértve a szűk családot (anyuci, lánytestvérek, unokatesók, nagynéni, sogórnők, anyós, nagymama stb) illetve barátnők és kolléganők.

Az összejövetel egy rövid imával kezdődött, amit mindenki megkapott kinyomtatva is egy kísérőajándékkal. Az áldás után átvette a szót a "műsorvezető". Jobbnál jobb ötletekkel vette rá a jelenlevőket arra, hogy bekapcsolódjanak a szervezett játékokba. Volt tánci-tánci, kareoke, filmzene felismerés és egyéb játékos feladatok. A viccesebb mutatványok közé tartozozz például ez a gyakorlat, ahol egy alig félreérthető csipőmozdulat utánzásával kellett beletalálni a felkötött labdával a palánkba.

A vége felé betoppant a vőlegény is, nem egyedül jött, hanem egy 7 tagú zenészcsoporttal. Az esküvő előtti egyik jellemző motívuma a szerenád, és hát ennek meg kell adni a módját. Mi sem lehet nagyobb büszkeség az ifjú pár számára, mint a család apraja-nagyja jelenléte e fontos pillanatban.

Izelítésképpen:

Kicsit lassabb:

Ettünk, ittunk és jót mulattunk.

Egy kedves és megható üzenettel zártuk az estét. Minden asztal készített egy-egy kedves képeslapot az ifjú pár számára, amit könnyes szemekkel vettek át. A miénk így nézett ki: