Egy gyors kiruccanás a Limon megyei Puerto Viejoba és Playa Negrára. Már csak a lehetőség feltételezése, hogy megéri-e 180 km-t vezetni egy ugyanazon a napon oda és vissza két ládáért azt mutatja, hogy eléggé uborka szezon uralkodik a geocachinges terepen.
Már odáig jutottam, hogy a fali térképemen (akik ismernek tudják, hogy a topográfiához legálalább annyira konyítok, mint mondjuk az ablaküvegezéshez, úgyhogy ez nálam már nagy szó, hogy egyáltalán a GPS-em kijelzőén kívül ránéztem egy másik térképre) szépen ragadós papírral bejelöltem a még meg nem talált ládákat. A radarom megerősített, hogy 150 km-en belül bizony nincsen levadászásra váró láda, amit érdemes lenne megkeresni. Maradt tehát Limon.
Ha nem esik az eső, nincs köd, nincs sötét, akkor az odavezető utat simán ki lehet bírni mondjuk egy jó kis hangoskönyvet hallgatva. Ha köd van és/vagy esik az eső akkor lehet jót kamikázézni, hogy ugyan mikor tévedsz át a szembe jövő sávba vagy a szembe jövők mikor akarnak közelebbről megismerni téged. Necces.
Maradjunk annyiba, hogy Puerto Viejoban szám szerint egy azaz egy utca van, ami körübelül 500 méter hosszú, DE én remekül el tudok tévedni ebben is, illetve kemény fél órámba telt, hogy a megbeszélt találkozóhelyet megtaláljam. Hiába, nem volt megadva a pontos koordináta...
Playa Negra egy nagyon jó kis félreeső partszakasz, előszeretettel ajánlom mindenkinek. Az itt található láda kb mellmagasságban volt elrejtve egy kókuszdióhéjban, a fa törzse mentén. Nagyon tetszett annak ellenére, hogy már messziről kiszúrtam. Itt megmártóztunk a tengerben. Kellemesen meleg volt, csak a kisebb nagyobb hepe-hupákkal kellett vigyázni, mert egyszer nyakik süllyedtünk a vízben, a következő lépésnél meg térdig ért a víz. Gyerekeknek nem ajánlom.
A Tree of life park kb 2 km-re van Playa Negratól. Mire mi oda értünk már zárva találtuk, így nem tudtunk bemenni megnézni az élet fáját... Viszont, amint éppen újjongtunk a megtalált ládának, akkor parkolt le egy hatalmas terepjáró a bejáratnál. Kiszállt belőle egy amerikai nő és könnyes szemekkel, elfojtott hangon az után érdeklődött, hogy nyitva van-e a park, és hogy igaz-e az, hogy befogadnak sebesült állatokat. Mondtuk neki, hogy fogalmunk sincs, de zárva van az tuti. Nagyon elszomorodott, mert egy beteg madár volt a ketrecben. Kíváncsian kérdeztük, hogy megnézhetjük-e a ritka példányt. Bár ne tettük volna. Mert amikor kinyitotta a csomagtartót, akkor már nem élt a kismadár. A nő alig hallhatóan megsiratta kis kedvencét, majd a természet lágy ölére bízta a sorsát. Rettenetesen sajnáltuk, hogy nem ért ide időben, és hogy senki sem tudott neki segíteni.
De hogy vidáman zárjam ezt a bejegyzést is, még azt is elmesélem, hogy mit láttunk az egyik tengerparti kiruccanásunk során a nyugati oldalon Bejucónál. Nem fogjátok elhinni, de kincskereső társra bukkantunk!!!! Csak éppen az illető nem geocachingelt, hanem fémdetektorral túrta a homokot!!! Nagyon tetszett a kincskeresésnek ez a fajtája is, főleg az ilyen felderítetlen helyeken érheti meg igazán, ahol senkinek eszébe nem jutna az ilyen mesterség gyakorlása! Gondoljatok csak bele, hogyha Kolombusz Gazdag Partak nevezte el Costa Ricát, akkor micsoda kincsek lehetnek még itt, amit elnyelt a víz, a part, az erdő, az évszázadok... Érdemes lenne ennek alaposabban utána járni... Aki komolyabban akar foglalkozni ilyennel, az kérem vegyen be a felderítő csapatába! Előre is köszönöm!
