Dominó pöckölés

Avagy hogyan lesz a hópehelyből lavina

A dominót két féle képpen lehet játszani. Van a kirakós változata, és van az, amikor a egymás mellett állnak a darabkák, és ujjal elpöckölve eldől mindegyik. Én az utóbbit játszom jelenleg. Felsorakoztattam a dominóimat és elpöcköltem az első darabot.

Na, de mit is jelent ez a valóságban, ha nem virágnyelven fogalmazok? Bármennyire próbálom titkolni, akik igazán ismernek már tudják, hogy amikor hosszabb távon nem írok, akkor az azért van, mert valami nagyon foglalkoztat, aminek a következményeképpen a lelkivilágom egyensúlya felborult. Ezt nem mindig kötöm a kedves olvasók orra alá, de ha olyan horderejű kérdésről van szó, ami a blog pályafutását is befolyásolja, akkor azt azért illik közölni.

Nos, már régóta foglalkoztat a hazajövetelem kérdése, egészen pontosan kb 3 éve. Mindig voltak kifogások és mindig volt valami olyan dolog, ami miatt aztán ezt a gondolatot elhessegettem. Először nem akartam megfutamodni, és mindent meg akartam tapasztalni amit lehetett, hogy jól az emlékezetembe vésődjön minden egyes élmény. Egyszóval úgy éltem, hogy minden napomat az utolsónak tekintettem. Ez nagyon sokáig kielégítette a kalandvágyó kedvemet, és jól éreztem magam a bőrömben. Aztán teltek múltak a hónapok, és az utóbbi időben azt éreztem, hogy beszűkült az életem. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de már mindent láttam, amit szerettem volna látni ebben a térségben. A hobbimnak nem tudtam hódolni, mert már minden ládát felfedeztem, ami Törpillával megközelíthető volt, és már minden érdekes helyre rejtettem ládát.

Elegem lett a magányosan átdolgozott ünnepnapokból, hogy az unokahúgomat csak fényképről ismerem, és hogy az életem nem halad semmilyen irányba. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a főnököm közel két héten át levegőnek nézett, mert a szívére vette, hogy nem tettem meg egy olyan szívességet fillérekért, amiből esetleg a jövőben problémám származhatott volna. Akkor rájöttem, hogy igazából már semmi sem köt ide csak a munkám és a barátaim. Dolgozni bárhol lehet, az igaz barátok meg mindig azok maradnak.

Ennek ellenére nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, hiszen a felnőtt korom nagy részét, az életem utóbbi 10 évét ebben az országban töltöttem. Nagyon sokat gondolkodtam, töprengtem, érveltem magammal, míg végül nagyon nehezen, de úgy döntöttem, hogy búcsút mondok Costa Ricának. Ez a döntés tegnap lépett hatályba, amikor is megvettem a csak haza szóló repülőjegyemet a Condornál augusztus 18-ra. Ez volt az a bizonyos hópehely, ami miatt az életem meg fog változni. A dominót ezennel elpöcköltem.

Furcsa, magam is meglepődtem, de megkönnyebbültem. Olyan sokáig álltam a kereszteződésben jobbra-balra tekintve, a válaszra várva, hogy már ideje volt valamerre mozdulni. Az biztos, hogy a cselekvés sokkal jobb, mint a tétlenkedés.

Ma felmondtam a munkahelyemen, augusztus 12-ig leszek bent. Mindenki meglepődött, de persze nem érte őket teljesen váratlanul a dolog. A pakliban benne volt ennek a lehetősége, és ezt mindenki tudta.

És hogy hogyan tovább? Majd a nagybetűs sors elrendezi. Valahogy mindig van, úgy sosincs, hogy nincs sehogy sem. Egyenlőre boldog vagyok, hogy otthon leszek a szeretteim és a barátaim körében. Meglátjuk milyen gyorsan kapok munkát és azt mennyire fogom szeretni. Ha nem találom kielégítőnek, még mindig szerencsét próbálhatok máshol, és a légiutaskísérésről sem tettem még le. A lehetőségek végtelen kapuja tárva-nyitva áll még előttem. Kalandra fel!

Munkatársaim