Bankkártyás pénzfelvétel...este

Ma úgy igazán ticósan telt a nap. Kaptam ajándékba pár bútort (köszönöm szépen!), a fuvar tíz helyett, fél 11 helyett, 11 helyett, majd később 1 óra helyett fél 3-kor érkezett. Őszinte leszek nem zavart. Már megszoktam, és úgy igazából fel sem tűnt. Ez majd a körülöttem lévők körül azokat fogja majd zavarni, akik elvárják tőlem a pontosságot. Ilyen életritmus mellett ezt egyre nehezebb teljesíteni.

A fogorvoshoz 4-re voltam bejelntkezve, 4 előtt 10 perccel értünk oda, a fogorvos negyed 5-re. Még ez sem zavart. Aztán kérdezte, hogy ugye nem gond, ha egy másik klienst, aki 3-ra (!!!) volt bejelentkezve előre enged. Nem, ez sem volt baj. A klinika új helye egy elég gyanús környéken volt, néha néha megcsapta az orrunkat a fanyar marihuána szag, ezért inkább azt javasoltam a Zolinak, hogy üljünk be a közeli Mekibe. Majdnem háromnegyed órát töltöttünk ott, elérkezettnek éreztük az időt, hogy most már mi is sorra kerüljünk. Visszaballagtunk, és meg újabb 2 órát vártunk, mert a páciens kisebb hiszti rohamot kapott a fogorvosi székben, úgy leizzasztotta az én fogorvosomat, hogy egy másiknak kellett befejeznie a foghúzást. Ez sem zavart. Van ilyen. Előfordul.

Mielőtt sorra kerültem volna a fogorvosnő betömte a sütit, amit neki hoztunk, szegény eléggé elfáradt, hiszen a hét többi napján Libériában várja a fognyavajásokat. Én következtem. Bevallom nem vagyok bátor, de nagyon rosszak a fogaim, így próbálom magam tartani az évi kétszeri fogellenőrzéshez. Már éppen aktuális lett volna a találkozó, amikor pár napja elkezdett rosszalkodni a gyökérkezelt fogam, és furcsán zavart evés közben. Az ijedtség nagyobb volt, mint a probléma, csak tömést cseréltek, és ha már arra jártam, akkor egy fogtisztítást is csinált. Pikk-pakk, végeztem is.

Zoli következett, fogtisztítás és tömés jutott neki. Pikk-pakk ő is végzett, ekkor már fél 9 felé járhatott az idő. Mivel nálam nem volt elegendő kézpénz (sosincs nálam 20 dollárnál nagyobb összeg), ezért Zoli kiváltott, majd felkerestünk egy ATM bankautomatát egy kevésbé gyanús környéken.

Köztudott, hogy a Nemzeti Bank automatái nem üzemelnek este 10 és hajnali 5 között. Nem véletlenül találták ezt ki. Megálltunk egy nagyobb kereszteződés közelében, ahol egy igen nagy Nemzeti Bank állt a sarkon, hatalmas lépcsőkkel, kitárt ajtókkal, jól kivilágítva. A körülményekhez képest megnyugtatóan biztonságosak tűnt első ránézésre.

Zolit megkértem, hogy mindenképp jöjjön be velem, mert elsőre habozott, és gondolta a kocsiba megvár, de szerintem kérés nélkül is utánam jött volna, csak már fáradt volt, egy hosszú nappal maga mögött, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy engem kísérgessen egész nap.

Amikor felmentünk a több tucat lépcsőn 2 gyanús alak jött kifelé, nagy bufanda kabátban. Bár kezdett hűvös lenni, rajtam mégis egy szál póló volt. Belső vészharangom azonnal megszólalt. Hátra néztem és tekintetemmel követtem az irányukat. Megkönnyebülten sóhajtottam, nyugtáztam, hogy beszállnak a kint álló kocsiba.

Beléptünk egy kb 4x12 méteres csarnokba, ahol az ajtótól balra, a legvégén két automata volt egymás mellett, illetve egy-két számítógép internetes tranzakciók végrehajtására. A bal oldali gépnél egy igen gyanús alak ügyetlenkedett. Újra megszólalt a vészharang, de emlékeztettem magam, hogy nem feltétlenül minden igénytelennek tűnő alak veszélyes és szerencsére nem vagyok egyedül. Behelyeztem a kártyát a nyílásba és koncentráltam. Zoli tőlem balra állt, köztem és a gyanús fickó között felém fordulva. Egyszer csak a csávó vérben forgó szemekkel megkérte a Zolit, hogy ugyan már segítsen neki pénzt felvenni. Ebben a pillanatban olyan hangossá váltak a vészharangok a fejemben, hogy majdnem megsüketültem. Hirtelen eszembe jutott az összes tovább küldözgetős bankrablásos sztori, melyben az elkövetők segítséget kérnek vagy ajánlanak a mit sem sejtő áldozatoknak. Megszólalni sem mertem, főleg nem magyarul. ezért telepatikus úton próbáltam a Zolinak üzenni, hogy eszébe ne jusson közelebb menni. Erre nem volt szüksége, magabiztos, lekezelő ticós szlenggel vetette oda neki, haver, old meg egyedül.

Remegő kezekkel azon gondolkoztam, hogy most akkor felvegyem-e a pénzt vagy nem. Végül arra a következtetpésre jutottam, hogy már teljesen mindegy, látta, hogy a pinkódomat már beütöttem. Próbáltam elhesegetni a nagyon rossz gondolataimat, és azzal nyugtattam magam, hogy csak beképzelem magamnak a történetben rejlő veszélyeket. Nincs itt semmi gond.

Ekkor újra megszólalt a csávó, ezúttal azt tudakolta, hogy a 30 ezerben hány nulla van. Ki tesz fel egy ennyire idióta kérdést??? És én éppen 35 ezer colónt készültem felvenni, vajon látta-e, hogy én ezt a számot ütöm be, vagy merő véletlenségből kérdezte, és csak az időt húzza. Nem tudom Zoli erre mit válaszolt neki, szerintem egy megsemmisítő, elutasító pillantastát vethetett feléje, jelezve, hogy nem vevő a játékára. A vészharangok ekkor olyan intenzivitással kedztek el zúgni a fejemben, hogy alig vettem észre, hogy a másik két bufanda kabátos is visszatért. A másodperc töredéke alatt annyi minden zajott le a fejemben, hogy arra 100 oldal is kevés lenne, hogy leírjam. A feszültség akkor tetőzött, amikor megszólalt a mobil telefonom. Ekkor már biztosra vettem, hogy annak is búcsut inthetek. Ha eddig nem kérték volna el a táskám tartalmát, akkor most majd egészen biztosan megteszik. GAME OVER.

Szemem sarkából újra felmértem a helyzetet és láttam, hogy egy negyedik ürge is a sorban áll. Fogalmam sincs, hogy ő mikor lépett be, de látszólag nem tartozott a bufanda kabátosok közé. Hosszú haja volt, zsebre tett kézzel várt, de sokkal ápoltabbnak, rendezetebbnek tűnt. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek vagy sem, de a lelkem mélyén reméltem, hogy ő a jó oldalon áll. A mobilom még intenzíven csörgött és azt latolgattam, hogy a gázsprayt jó lenne kivenni a táskámból a mobil helyett. Nem volt rá erőm, féltem, hogy bármilyen gyanús mozdulat kirobbanthatja a nem kívánt történet kibontakozását.

A bank automata végre kiadta a pénzt, egy örökkévalóságig tartó folyamat alatt kinyomtatta a bizonylatomat, és újabb hosszú óráknak tűnő másodperc után már kezemben szorongattam a bankkártyámat, amit egy laza mozdulattal a farzsebemben csúsztattam. A pénzt remegő kezekkel a Zolinak adtam és a feltűnéskeltés legkisebb jele nélkül, eröltetett nyugalommal igyekeztem magabiztosan kisétálni az épületből. A lépcsőket már kettesével szedtem, és Zoli nem győzött utol érni a kocsinál. Visszafelé már ő vezetett, mert én annyira meg voltam ijedve, hogy a remegő lábaimtól tuti lefulladt volna a kocsi motorja.

Igen, a júliusi rablás óta meglepően többet parázok. Az, hogy ebben a történetben mekkora potenciális veszély volt soha nem fog kiderülni - szerencsére. A gyanús körülmények egymás utánja akár lehetett a véletlen műve is. Az is lehet, hogy az mentett meg minket, hogy a Zoli megszólalt spanyolul, vagy akár a negyedik srác megjelenése, vagy a telefon megszólalása zökkentette ki őket a rutinműveletből, vagy az őrangyalom oltalmazó burokja védett minket. Az is lehet, hogy nem volt bennük rossz szándék, és csak simán egy lopott kártyával szerencsétlenkedtek. Bármi lehetséges, de az én véleményem szerint iszonyú nagy mázlink volt, hogy semmi nem történt.

Egy jótanács a végére: este, sötétedés után Costa Ricán ne vegyetek fel pénzt, ha nem muszáj. Nem kell feleslegesen megizzasztani az őrangyalunkat, és nem kell megtapasztalni, hogy egy átlagos, mindennapi eseményben mekkora potenciális veszély lehet.

Ígérem, hogy mostantól felkerülnek az elmaradt tengerparti beszámolók képekkel is, nem csak paradélután tartok a kedves olvasóim számára. De ezt muszáj volt kiírnom magamból, hiszen kötelességemnem érzem, hogy felhívjam az olvasóim figyelmét arra, hogy mennyire körültekintőnek kell lennünk a harmadik világban.